2. nap Trogir-Primosten-Sibenik-Tribunj (90km) "There is a long way to San Francisco"

| |

 

Végre egy jó kis zúzós nap. Reggel 11 körül sikerült végre fizetni és elindulni a frankó kis campingből, ergo kellően Robertos-kompatibilis 40 fokban lehetett tekerni. Itt már végig a 8-as főúton kellett haladni. Ami széles volt. A meredekebb részeken betonozott útpadkával. Sima aszfalttal. Kátyú nélkül. Ohmmmmmmm. És a panoráma csodálatos, amíg az egész dolog a tengerparton kanyarog és szebbnél szebb öblöket kerül ki. Mielőtt az ember belemelegedne az „öböl és sziget az egész ország” jellegű gondolatmenetbe, a stílus hirtelen változik, lévén pár 10km-re az út a szárazföld belsejében halad. Tehát dögmeleg. Egyes és kettes szépen kezd fődögélni előttem, jómagam kevésbé – csak hasznos volt az az orientációs tekerés indulás előtt Ferike-falvára hasonló melegben (nem beszélve arról, hogy a Toronyban kb ilyen hőmérsékleten aszalódtam egész nyáron „munka” címén folytatott GDP növelő tevékenység közepette). 
Némi megállás-lefetyelés és pár km tekerés után értünk be a Primosten nevő ékszerdobozba. A városka dalmát hagyományok szerint egy földnyelvre/félszigetre épült, a közbiztonság hagyományosan jó (= a kutya nem nyúlt a placcon hagyott kerókhoz és a rajtuk lévő cucchoz). Kellemeset sikerült csobbantani a gömbölyű kavicsos tengerparton – miután vettem magamnak egy úszógatyát (100KN). Pancsikálás után komótos városnézés, majd a tiszta és ingyenes közwc használata és a 6KN-es csokis croissantok élvezete következett. 
Majd ismét tekerés a 8-ason. Kettes egy idő után masszívan megfőtt, ergo sürgősen be kellett vetni a Patton-módszert, hogy ne essen szét (azért annyira nem durván, mint a Metallica: Disposable Heroes c. számában, de kellő határozottsággal, hogy ne üssenek el ott helyben). Maga a tekerős dolog lényegében inkább pszichológia. Ha az ember képes elhinni magáról, hogy meg tudja tenni a napi távot, akkor meg tudja tenni. Persze kell hozzá izomzat – ami Egerentyűnél már rég rendelkezésre állt a kellő mennyiségben az egy éve folytatott napi 8 km tekerés következtében. Az indulás előtt ezt még sikerült megfejelni 20km/h-s majd 23km/h-s átlagsebességgel 50+30km-en folytatott pusztai alapkiképzéssel, hogy szokja a monoton tájat. Jól bírta a dolgot és nem esett szét túlzottan, tehát bíztam benne, hogy bírni fogja a tengerparton is (nem is kellett csalódnom). 
Sibenik felé az út megkerül egy hatalmas tengeröblöt, ahol a növényzet gyönyörűen tarra égett. Az egész térséget uralja egy jó 400 méter magas hegycsúcs a tetején pár szélkerékkel. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy lényegében mindig tengerszinten, vagy annak közelében áll az ember, tehát itt a 400 méter sokkal magasabbnak tűnik, mint az eleve 78 méterről induló Magyarország esetében. 
A város határában van egy Lidl. Itt illik megemlékezni a horvát útépítés sajátosságáról, a balra kanyarodás szabályozatlan voltáról. Az egyszerűség kedvéért ugyanis csak a sávokat festik fel, miközben a lámpa egyszerre engedi a két szembehaladó sávban a forgalmat (lámpából viszont kettő van, egy a hagyományos függőleges, egy pedig az út fölött vízszintes irányban). Tehát kissé meg kellett küzdeni a kajáért és vízért történő balra kanyarodásért. 
És akkor pár szó a boltokról. Horvát láncok közül megemlíteném a Konzumot, a Tommy-t és a CBA-t, valamint a közvetlenül tengerpartokon lévő kisboltokat (nekik is van valami nevük). A kaja az első kettőben olcsóbb, az utóbbi kettőben pedig nem. Célszerű emelett igénybe venni a sűrűn előforduló „Pekara” nevű pékségeket is, mivel kellően olcsóak és friss a péksütijük (finom ott minden, a kenyértől kezdve a csokis batyun, fánkon át a sós rúdig). Lidl emellett még gyakran fordul elő – ott elsősorban a konzervek, a kislányos és egeres májkrémek voltak számunkra népszerűek. A piacokra ugyancsak érdemes benézni, az útikönyv állításával ellentétben nem nőtt három fejünk az ott kapható gyümölcstől – a szőlőt bűn kihagyni Trogirban! A víz az egy érdekes kérdés. A könyv szerint nem iható, ellenben végig találtunk az utolsó tök helyeken is ivóvizes kutakat a strandokon és a kempingekben. Ennek ellenére végig az 5 literes kiszerelésű bolti „ásványvizeken” éltünk, mivel a 37 fokos melegben nem lett büdös az ízük a kicsapódó klórtól, illetve ennyi víz szükséges két ember számára egy napi tekerés során. A vízszállító a túra első felében amúgy is Hajni volt – fiatal még a kislány, jobb, ha szokja a cipelgetést :P . 
Sibenikben kezdett kiütközni a navigáció problémája. Az általam megszokott standardok szerint az eddigi túrák során nagyobb településeknél az volt a feladatom, hogy előre menve kiszagoljam az opimálishoz közeli haladási irányt. Mivel most a hatórás irány biztosítására voltam beosztva, a feladatot az elektronikával (gps, pda, igló…) amúgy is túlzsúfolt Dova látta el. Tehát némi belvárosi járdán ténfergés (jól esett) után elkezdtünk felmászni valami jó magasra. Rövidesen tehát a szerpentin melletti járdán ténfergés következett, ahonnan csodás kilátás nyílott a várra (sajnos ezt nem sikerült közelebbről megszemlélni), és a bal oldali fjordszerű tengeröböl fölött átívelő viaduktra. Szépen sikeült felmászkálni 116 (vagy hasonló) méterre, elhagyva a zágráb felé mutató autópálya-lehajtót. Ez mondjuk nekem érdekes volt, mivel az autópálya jó 4 km-re mellettünk haladt a szárazföldön szép magasan. Utána kis lejtő, majd megint felfele mászás. Na itt állítottam meg először a jónépet, mert a „Bili” (ehhez hasonló a neve) település irányát jelző tábla nekünk balra mutatott, miközben jobbra kellett volna. A hibaüzenet ignorálásra került az egyes részéről, tehát megmásztuk a következő huplit is. A kétely akkor lett még erősebb, amikor az orrunk előtt egy roppant mód autópályára hajazó műtárgy kezdett húzódni. Keresztben. Márpedig a nyolcas út párhuzamosan halad az autópályával. Végre sikerült bekapcsoltatni az iglót, ami közölte, hogy frankón rossz felé jöttünk az elmúlt fél órában, és húzhatunk vissza a tengerpartra. Pedig a kilátás tényleg szép volt. Rövid tanakodás, és rövidebb út keresése után elfogyasztottuk a Dova által felajánlott iceteát, majd a korábban figyelmen kívül hagyott zöld autópálya jelzéssel ellátott lehajtónál visszatértünk a 8-as főútra. Tapasztalat: a horvátoknál a zöld színű autópálya logó egy út mellett korántsem autópályát jelöl – hanem matricás utat. Gondosabban kellett volna megnézni a jelmagyarázatot a térképen. Így aztán szépen haladtunk a lankásan felfelé ívelő úton a fjord felelli híd irányába. Ismét robosztus méretek sokkolják az embert, az építmény közepén madzagugró tákolmánnyal, majd a parton hídőrházzal (és hídőrrel). A 8-as itt csöppet zsúfolt, mi pedig szépen a lenyugvó nappal szemben tekertünk. Heroikus és egyben vakító élmény. Vodicénél hagytuk el a 8-ast (ha tovább megyünk annál a kereszteződésnél, pár száz méter múlva belefutunk egy újabb Lidlbe), majd a falun áthajtva elértük Tribunjt. Itt már rendes kempingre vágytunk a korábbi vadkempingezős tervekkel ellentétben. Az első, alaposabban kitáblázott ojjektumunk nem volt bizalomgerjesztő (határozottan nem), de némi ide-oda tekergés után a falu után (az út egy időre kimegy a faluból, majd visszamegy) megtaláltuk a szép pirosra festett Hida-Sovlije (MGM) kemping-apartmant. Itt 115 KN-ért éjszakázhattunk, ami a túra legolcsóbb szállását jelentette. A házigazda srác király arc, nagyon örült nekünk, hely volt bőven, melegvíz persze nem, csak gyengéden hideg. A talaj itt is jó köves volt, Trogirral ellentétben itt most csak a sátor belső, szúnyoghálós részét húztam fel – nem is főttünk szét így benne. Estére Dova megint főzött valami finomat a maga után húzott utánfutóból előbányászott gázpalack segítségével. 

A bejegyzés trackback címe:

http://midnight-rider.blog.hu/api/trackback/id/tr431356737

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.