100km, sok-sok óra alatt, 32km/h átlaggal
Március elején már meleg van, mint azt a nyájas olvasók is tudják a 2009-es márciusi túra alapján. Tehetségünknél azonban csak a lelkesedésünk nagyobb, így amikor kiderült, hogy drága Vikingünk március 7-én Baján szert tesz egy kellően jó állapotú versenykeróra, csapatostól szültük meg az elhatározást egy Szeged-Baja túrára. Lapu Úr tőle szokatlan előérzettel próbált ránk hatni az óvatosság igényével, miszerint elég lesz az, ha Kelebiánál találkozunk, azonban én már legalább kétszer, ha nem háromszor nekiláttam ennek az iránynak (Beremend-Mohács-Bácsbokod Vas Paripa utolsó útján 2006-ban, Szeged-Ruzsa-Szeged valamivel később, Szeged-Pécs de oda el se tudtam indulni pár éve). 6:00 6:20-kor sikerült is elindulnunk az Odú elől az Enterprise és Alejandró társaságában úgy 3 fokban, finoman szemerkélő esőben. Az időkép radarképe szerint mögöttünk (keletre), felettünk (északra) és alattunk (délre) is osont egy jókora esőfelhő nyugati irányba, miközben előttünk is volt egy.
A feladat tehát benne maradni a biztonságos résben, mert ilyen hidegben nem lenne egészséges megázni. Már a ruházat összeállítása is problémás volt, mert egyfelől gondolni kell az útközben a hő leadására, másfelől a menetszéltől meg kell védeni az ízületeket. A megoldás: farmer+kerós gatya+kerós póló+hosszú ujjú thermo póló+kerós póló+sárga thermo fölső+széldzseki+sapka+szemüveg+sisak+kamásli+cipő. Ennek eredményeképpen kesztyű hiányában elég hűvös volt az első 5 kilométer az alumínium szarvakat fogva. Utána viszont pont megfelelő lett a klíma. Mórahalomra beérve gyorsan meg is váltam a szélkabáttól, mert csak bepálottam volna alá. Nem számoltam azonban Robi kiadós táplálkozási szokásaival, így 25 perccel később jégkocka-formátumban indultunk tovább. Nem, mintha ne töltöttük volna el hasznosan az időt addig is Botival: szétszedtük a sisakján a szorító mechanizmust (majd össze is rakta és működött), valamint megszemléltük, hogyan tud két autó egymásnak menni egy totál üres parkolóban. Eme hasznos tapasztalatok birtokában átvergődtünk a városkán. E blogtól nem megszokott módon ezúttal megdicsérném a városvezetést, amiért leaszfaltozta a szegedi bejáratát a keróútnak (bár utána valamiért elfogyott az anyag :P), sőt még a botrányos állagú ásotthalmi kijáratot is rendbe tették. A pár éve átadott és tavaly tavasszal kifásodott Mórahalom-Ásotthalom kerékpárút is konszolidálásra került, így ideje volt átmenni Wraith-módba. A Chemical Brothers mindig segíti az áthangolódást a megfelelő fordulatszám és figyelem fenntartásában: ki lehet lépni az ütemet, annyira nem érdekes, hogy unalmas legyen és annyira nem unalmas, hogy monotonnak tűnjön.
A Lidérc-mód hátránya ellenben, hogy valamennyi számhoz tudok kötni emlékeket számtalan túráról, így munka vagy séta közbeni hallgatásra innentől tökéletesen alkalmatlanná válnak. A Mórahalom utáni nagy kanyar végére sikerült visszamásznom ebbe a kellemes és nyugodt állapotba, miközben érzékeltem a belső hőmérséklet emelkedését. Az egyszerűség kedvéért nem mentünk be Ásotthalomba, hanem kimentünk az 55-ösre. Jól tettük, mert ez egy igazi csemege! Ebben a reggeli órában még kicsi a Bajára irányuló forgalom, miközben az út az osztrák 1-est idézi: fenyvesek, széles úttest, hullámzó táj, fenyegető esőfelhők, kiegészítve további kényelmi elemekkel, mint Boti az egyesben, és, hogy ne álmodozzunk annyira, magyar aszfalttal. 
Vessük össze ezzel:
Oké, az osztrák Landstrasse Eins-t ez elég aszimptotikusan közelíti: távolról bámulja és integet neki, de el nem érheti. Viszont, el sem áztunk. Boti remekül tolta elől, de idővel kiállt előlem, így folytattam az általa beállított 30++km/h-s tempó produkálását. Sajnos kezdtük utolérni az előttünk haladó felhőt, így mind nedvesebbé vált az út, ami Lidércen nem szerencsés fejlemény. Az öttömösi leágazásnál (Petróczi Iskola) lévő buszmegállóból pont akkor indult el a busz, amikor mögé értünk, így kellő fékezéssel sikerült csak megállunk. Itt tűnt fel nekünk Boti hiánya. Én azt hittem, hogy Boti Robi mögött van és Robi is azt hitte, hogy Boti mögötte van. Pár hónapon belül Atom után Botit is sikerült elhagynom, ez nem túl jó statisztika. Szerencsére hamarosan megláttunk egy rohamosan közeledő sárga foltot a nem túl távoli kanyarban, így ismét együtt volt a csapat. Az 55-öst az előttünk cammogó eső és a kelebiai megálló igénye miatt el kellett hagynunk. A kelebiai út minősíthetetlen állapotáról már korábbi túránk kapcsán írtam. Nos, a helyzet azóta sem lett jobb, csak a felezővonal vidéke használható, így mindenki ott próbál közlekedni. Az aszfalt ismét száraz lett és az ásotthalmi leágazás után végre láthattunk a kelebiai halastavakból is valamit (nem túl sokat, mert valamiért hirtelen tele lett minden forgalommal). A rémes állapotú úttól balra egyszer csak felbukkant egy keróút, ahová viszont sehogy sem sikerült lefordulni - tekintve, hogy hátunk mögül és szemből is folyamatosan jöttek. Megállni pedig nem szokásunk. Idővel aztán csak sikerült.
Közepesen beállított kompozíció
Rövid kajálás után megálltunk a Moncsibüfé előtt, hogy vegyünk vizet és még több kaját. Itt már nagyon nem bírtunk magunkkal, így elkezdtük hívogatni Laput, hogy mi már itt vagyunk és ő merre jár. Az n. hívásnál még arra is felhívtuk a figyelmét, hogy műszaki akadály miatt nem tudunk tovább menni:
Ismét jégkocka-halmazállapotban sikerült elindulni és Boti is fogadkozott, hogy most kevésbé fogja nyomni. Ezért csak 35-36km/h-is gyorsultunk a település közepéig. Így csupán röpke pillantást vethettünk a stratégiai jelentőségű kelebiai vasútállomásra, továbbá az 1920-as években épült templomra.
Egy finoman hullámzó erdei úton vonatoztunk Boti mögött ezen a homoki spárga-gyümölcs és szőlőtermelő vidéken. Amennyiben jól értelmezem az olvasottakat, Kelebia hasonló mezőgazdasági települése volt Szabadkának, mint Szatymaz vagy Mórahalom Szegednek. A főút keresztezését követően az aszfalt minősége romlott, viszont az Öregjárásnak nevezett helyen egyszer csak elénk került egy neogótikus stílusú templom (Szent Anna-templom) és egy romantikus stílusban épült kastély (Redl-kastély), ami ma pszichiátriai betegotthon. Innentől az erdők átadták helyüket a szántóföldeknek - végre semmi nem takarta el a kilátást a finoman hullámzó domborzatot leszámítva. A csikériai fehér templomtorony viszonylag korán megjelent a bal horizonton, bár a trükkösen kanyargó út folyamatosan arról akart meggyőzni minket, hogy mi nem is arra megyünk.
A roppant élvezetes száguldást ezúttal már megint én szakítottam meg (előtte a templomnál jött rám fotózhatnék), most azonban egyszer csak elénk toppant a Szabadka-Baja vasútvonal maradéka egy útátjáró erejéig. A huszadik századra oly jellemző politikai rövidlátás következtében itt is sikerült veszni hagyni a Temesvár/Arad-Szeged-Szabadka-Baja-Pécs vasútvonal egy darabját - ismét erősítve azt a sejtésemet, hogy senki sem nyert azzal a fene nagy osztozkodással száz évvel ezelőtt. Legfeljebb ilyen "juj de jó, sikerült szert tennem egy jól működő régió önmagában haszontalan részére" lúzer-lúzer módon.
Alapos fotózkodást követően (ezt sem a közúti, sem a vasúti forgalom nem zavarta) tovább indultunk a ligetes-fás vidéken. Az út két oldalán kiadós mennyiségű tehén található, így megint megvolt az alpesi-nyár utánérzés. A déli égbolton jelentőségteljesen szürkéllett a velünk párhuzamosan haladó esőfelhő, míg mögöttünk és északra tőlünk is ott kocogott a csapadékzóna.
Kezdtük átértékelni magunkban azt, hogyan is fogunk innen visszatekerni Szegedre. Bácsalmásra beérve előbb a Penny parkolójában álltunk meg, de a bent nyüzsgő tömeg miatt Robi inkább humán-gps-re váltott és kiderült, hogy kicsivel odébb van egy frankó pékség a főutcán. Addig is beszélgettünk egy helyi bácsival. Remek kerékpáros-gyalogutat építettek a település főutcájára domború felületű térkőből. A kelebia előtti szakaszt leszámítva eddig elfogadható minőségű utakon jöttünk, így gondolom ezzel a rémség biztosítja az Univerzum egyensúlyát. A pirosfalú pékség melegében végleg átértékeltük stratégiánkat és szóltunk Lapunak, hogy 11 óra lévén nem érünk Bajára 11-re, de a 2 óra akárhányas vonattal megyünk is vissza Szegednek. Délben végül tovább is indultunk Bácsbokod irányába - elsőrendű aszfalton. Ide még jönni kell sokszor, mert egyszerűen muszáj! Boti ismét fogadkozott, hogy majd csak lassan tudunk menni, mert fáradt és hideg van, így Robival rutinosan gyorsultunk mögötte 35-ig. Hátszél, zsír aszfalt, Puszta - lehet ennél jobb?! Bácsbokodtól látótávolságra léptünk ki a hipertérből, előbb a természet hívó szavára hallgatva, majd azért, hogy fotózkodjunk.
Idővel Lapu is befutott az új szerzeménnyel.
Ezt követően egyszerűen muszáj volt kipróbálni a jószágot mindenkinek - tisztára olyanok voltunk, mint valami rossz motoros banda. Az arra járó kevesek pedig nem mindig tudtak mit kezdeni az út szélén ácsorgó láthatósági mellényes népekkel. Így idővel meg is állt az úttest túloldalán egy szakadt civil Skoda Lada Samara (by Lapu), ahonnan egy rendőr (amúgy roppant udvariasan) megérdeklődte, hogy segíthet-e valamiben, nincs-e valami bajunk, stb. A viháncolást így inkább áthelyeztük Bácsbokod túlsó felére - miután meggyőződtünk arról, hogy a vonatig még egy óránk van.
Összességében roppant kellemes túránk volt egy vendégszerető útvonalon (kellemes útviszonyok + kedves emberek), így az érdekes időjárás ellenére eredményes túránk volt. Főleg annak fényében, hogy legutóbb, amikor 2006 nyarán még erre jártam, még így néztem ki:
Végén pedig szóljon Seasick Steve, ha már őt hallgattam egész január-februárban:
