Kőszeg-Felsőcsatár-Kisrákos - Gördülő Rökamié (4. nap)

| Címkék: túra Őrség Kőszeg Pornóapáti Felsőcsatár Gördülő Rökamié 2014 Kisrákos Vasfüggőny múzeum |

80km, egész nap
Éjszaka esett, így tesztelhettük a Lapu Gergő (hálás köszönet érte!) által számunkra Pestről szervírozott Velotech-táskák vízállóságát. Nos, ha az ember a felső kofferra rendesen behúzta a cipzárt és ráhajtotta a fület, akkor zárt, ha nem (mint ahogyan én tettem), akkor nem. Az alsó részek pedig tökéletesen szárazak maradtak. Kapuváron amilyen akkurátusan vízhatlanítottunk mindent szunya előtt, nos ezúttal még a sárga esőponyvát sem tettem fel, pedig nappal az mindig rajta volt, hátha esik. Bónuszként a napszemüvegemet sem találtam, így Robi kör alakú design-cuccában nyomtam, hogy lássak is valamit útközben.

DSC02711.JPG

Lidércmódból is megárt a sok - avagy: szép jóreggelt! :D

Később, a Balaton déli partjánál egyszer csak kikukucskált a kétrészes táska közül, szóval nagyon ügyesen pakoltam én el Kőszegen este... A táskáról még csak annyit, hogy 3 hónapos külföldi kitelepüléshez is elég volt az űrtartalma, ha az embernél van még egy gitártok és a laptophátizsákot felpókozza a rakomány tetejére (visszafelé meg majd kiderül).

terkep_koszeg.jpg

Tehát reggel napsütéses reggelre ébredtünk és frissen fürgén összecsomagoltuk a tábort, majd a bringákra nem ráülve és sárba belesüppedve eltoltuk a biciklit addig a pontig, ahol már kevésbé ásódtunk el. A kőszegi várat természetesen meg kellett tekinteni, így készülhetett Mösziő Boti elnökválasztási kampányához ez a csodálatos fotó ("Boti köszönti a Népet"):DSC02724.JPGTermészetesen megismerkedhettünk Sanyival is, Robi csak egészen finoman vigyorgott, hogy Botival már megint mi barátkozunk a helyi egzotikus entitásokkal. És természetesen egy közös kép:DSC02717.JPG
A Tecsó stratégiai erőforrás, így elkocogtunk a település másik végébe (bámulatos, nem emlékszem kerékpárútra), hogy vegyek újabb második hátsó lámpát (jobb abból kettőt tartani, mert alacsonyan szállnak), meglátogassuk a kétbetűs kitérőt és vegyünk egy Boti-menüt (füstölt kolbász tejföllel és paprika kenyérrel). Olyan 10 körül el is indultunk, hogy napnyugtáig elérjünk az Őrségbe. Robi egyik ismerősének ismerősénél szerzett szállást, így továbbra is nagyon költséghatékonyak voltunk (=több kaja!!!). Nagyon cuki szakasznak néztünk elébe: a Kőszegtől délre elhelyezkedő Alpokalja lankái, olykor némi burgerlandi minőség, majd Őrség. Ráadásul a vidékről kellően sokat olvashattam a néhai milstory.blog.hu, ma http://milstory.blogrepublik.eu/ HŐR törzsközönségének tollából, így amikor Robi említette a Vasfüggöny múzeumot akkor igencsak kíváncsi lettem arra, hogy miről is mesél Klempájsz, SZKV és a többiek :) . Node haladjunk szép sorjában, előbb meg kellett mászni néhány baráti 40 méteres magaslatot Kőszegszerdahely felé. Nekem továbbra is izmozni kell, míg az urak a ruhásszekrény-terhelésükkel barátkoztak. Ennek következtében olykor be kellett várnom őket a soros kupac tetején.20140813_111820.jpg Ezúttal feltűnően sokáig tudtam nézegetni a Cák látképét és azon gondolkozni, miért olyan ismerős nekem, mikor befutottak az urak és kiderült, hogy Robi letüdőzött egy egész szárnyas rovart. Kicsivel később meg Botit csípte meg a karján egy méhecske, úgyhogy errefelé csak óvatosan az alacsonyan szálló rovarokkal! Engem szerencsére megkíméltek - vagy csak az előző napi foghagymák és az, hogy időm jelentős hányadában bent üdültem Boti mögött. A relatív alacsony felépítményem és a fura menetdinamikám miatt Robi meg is jegyezte, hogy olyan vagyok, mint valami kiskutya, úgyhogy innentől időről időre megugattam, amikor hegymenetben elkotortam mellette.best-gifs-pt-14-dog-running-after-ball-catapult.gifBozsok után kiértünk a Kőszegi hegységet övező dombvidékből és felzárkóztunk az osztrák határ mellé, amit a Rechniczbach jelzett - őt később Arany-pataknak hívták, amikor délben Bucsunál megálltunk egy kék kútnál utántölteni. A 89-es útnál a lanka lokális mélypontjára jutottunk, Narda felé fordulván ismét mászni kellett egy 40-eset, hogy bejussunk a Pinka-patak vízgyűjtő területére, majd Felsőcsatárnál egyenesen haladva elhagytuk a kanyarodó országutat a Vasfüggöny múzeum kedvéért. Előbb persze meg kellett mászni egy 10+++%-os emelkedőt, amin egy idő után mindannyian toltuk (ilyen csúfság csak itt esett meg velünk az egész túrán). A Múzeum az egykori tiltott zónában helyezkedik el, ahol 1989 előtt napnyugta után még helybéli lakos sem tartózkodhatott (mások meg eleve nem jöhettek be ide). Most hétvégi házak és pofás kis telkek mindenfelé, a múzeum is egy magánház mögött lett berendezve. A tulajdonos nagyon barátságos, rengeteg írásos és tárgyi emlék van a szabadtéri vitrinekben, valamint több nyelvű leírások mindenről. A vasfüggöny három korszakát és kiépítettségét a műszaki zár újra megépített szelvénye mutatja be. 10520854_698673426853166_4197335797193670695_n.jpgAz első két korszak népszerű eszközei voltak a taposóaknák mindenféle változatai - természetesen bakelitből és egyéb, fémdetektorok által felderíthetetlen módon, így amikor avulás miatt az első majd második generációs határzárat selejtezni kellett, ismeretlen számú áldozatot szedett a jellemzően sorállományú tűzszerészek között (átlagos munkanap: végy egy kellően hosszú és hegyes botot, majd magas előtt kurkászva a méteres susnyában a talajt keresd a bomlás tetszésszerű állapotában leledző és ismeretlen elhelyezkedésű aknákat - az áldozatok száma azért ismeretlen, mert ötévente megsemmisítették a dokumentumokat). Külön öröm volt, amikor az osztrák területről befolyó Pinka-patak kiáradt és szerteszét teregette az egész miskulanciát, hogy tovább nőjön a polgári áldozatok száma is. A HŐR-történetekből számomra ismerős harmadik generációs elektronikus jelzőrendszer így határozottan biztonságosabb volt az üzemeltetők számára is. A Múzeum egyik fő attrakciója nem véletlenül az elektromos aknazár: egy gumiszőnyegen kell végigsétálni a szabadságot jelző szögesdrót irányába az aknák valós telepítési sűrűségét imitáló terepen. Természetesen mindannyiszor felrobbantam.DSC02732.JPGEgy jó órát tölthettünk el is, amikor barátsággal elváltunk a házigazdától, és örültünk, hogy minden gusztustalanságával együtt is egy határozottan szerencsésebb korszakban kell élnünk. Ha tovább mentünk volna ezen az erdei úton egyből átjutottunk volna Ausztriába, de nekünk még volt még egy honi célállomásunk - így ismét keresztülvágtáztunk Felsőcsatáron (itt Robival megálltunk lefotózni egy magánházat, aminek a falára a "love me tender" kottájának első sora volt festve), majd Vaskeresztes és Horvátlövő után megálltunk Pornóapáti csalánnal körbevett táblájánál. Robi egyenesen egy lagziról jött a túrára, én meg két nyakkendővel készültem erre a jeles alkalomra:DSC02739.JPGA falu egyébként totál kihalt volt, Robi elugrott boltba, mi meg úgy álltunk a főtérnek gondolt helyen, hogy senki nem járt arra. Egyenesen tovább vágtatva át is értünk Ausztriába, így minőségi aszfaltban lehetett részünk. Nem, mintha eddig túl rosszul lettünk volna tartva, mert még bugyuta biciGliutak sem kerültek elénk egész nap (tisztességes környék ez kérem!). A túloldalon mindenféle falunapokat reklámoztak amelyek pár nap múlva kezdődtek. Ehelyett mi sokadjára keresztezve a Pinkát ráfordultunk az 56-os főútra, amit csak Moschendorfnál hagytunk el, hogy végleg kilépjünk az euró-övezetből. Most odaát néhol láttunk javított úthibákat és foltozott aszfaltot is! Természetesen szintben aszfaltozva, ami a hanyatló Nyugat kizárólagos ópiuma. Pinkamindszentre beérve megálltunk csokizni, ahol Boti feltette a 100 dolláros kérdést, hogy mikor cseréltem legutoljára a láncot. Erre kapásból rávágtam, hogy de te nem...? Majd visszapörgetve az idő kerekét a Lidérc átvizsgálása során Boti valóban "csak" kitakarította a mechanikát. Amit én előtte végigzavartam párszor az Alföldön, felküldtem a Pilisbe, most meg úgy nyomtam neki, hogy hadd szokja az új lánc, lehet azt terhelni hegymenetben! Ezek szerint valóban. Az elődjével is borzasztó sokat mentem (Svájc, miegyéb), mire MÉvi egyszer úgy hozta vissza egy túráról, hogy az egyik láncszemből levált egy darab. Szegényt hosszasan kellett meggyőzni arról, hogy nem az Ő gigászi 60 kilójával gyakta szét, amit az én kilencvenemmel nem tudtam. Oké, fáradásos törések (kormány, stucni, váz, hajtókar, most meg az első villán a féktartó konzol, vagy minekhíjják itet) terén Atomboy a szakértő, de Ő a buszokban látható "1.000.000 km balesetmentes közlekedés" táblára gyúr évente annyi városi kilométerrel, amit én eddig összesen nem láttam. Ennek örömére folytattuk a vágtát a Pinka völgyében, amit végül rendkívül házias nevű Vasalja után hagytunk el, hogy a 8-as utat ismét átszelve (legutóbb Várpalotán találkoztunk vele) beléptünk az Őrség világába. Jó, ehhez még át kellett lépnünk a Rábát is. Gyerek koromban voltunk egyszer erre nyaralni, azóta csak Ljubljana felé vonatozva lógattam ki a nyelvem az ablakon errefelé. Dús erdők, néhol szántóföldek és mérsékelt dombok alkotják az igen karakteres tájat. Itt már eléggé el voltunk fáradva, így az elég bután elhelyezett Vadása-tó balra táblánál tovább mentem egyenesen, mert az tőlünk keletre húzódott.

10610478_698673156853193_3278904031794253904_n.jpg

Működőképes fotógép hiányában tessék egy fénykép az előző napról a Sopron táblával

Így 3 kilométerrel később fordulhattunk vissza, mert Kisrákos is arra volt. Első itt tartózkodásomkor elég sokat olvastam a környékről, például a települések "szerekre" tagozódnak, ami kisebb, mint egy falu, de komolyabb, mint egy tanyabokor. Továbbá a középkor során nem használtak fűrészt, hanem speciális baltákkal dolgoztak. A nevét pedig arról kapta, hogy az Árpád házi királyok határvédelmi szándékkal telepítették be. Az eredeti Hodos-Zalalövő vasútvonal maradékát pedig 1984-ben csukták be. Kivételes módon a kétezres évek elején újjáépült egy új nyomvonalon, ma a 25-ös számú Boba-Őriszentpéter oh. vasútvonal része, mi pedig Hajnival az Isztriai félszigetet kerülő 2010-es túránkon utaztunk erre Ljubljana (-Rijeka) felé, majd onnan (Koper-) haza. Ja igen, az említett kilencvenes évekbeli nyaralást követően a 20-as vonalon utaztunk hazafelé és a hajnali derengésben igen izgatottan vártam, hogy a vonat ablakából is láthassam az addig csak földrajzkönyv fekete-fehér képén látott várpalotai hőerőművet. Mi azonban most megérkeztünk Kisrákosra, ahol némi kerülővel és kétéltű üzemmód bevetésével megtaláltuk alkalmi szállásadónkat (az aszfaltozott bekötőút túl egyszerű lett volna, ha egyszer nagy gázzal át lehet vágni a dágványon is :D ). Botival itt már mi sem kerülhettük el Robi nagyon finom és ízletes házi valutáját, illetve a házigazdáét sem, ami komoly lépést jelent az általános absztinencia irányába. A cuccaink kimosva, telefonok töltőn, mi is kell még? Ó igen, egy  vihar, ami másnap délig tart. 14 órát szunyáltunk. Végre :)  
Összegzés: ha leány lenne ez az útvonal úgy Soprontól lefelé, akkor nagyon beleszerelmesednénk. Így is sikerült, nem tudom egyik porcikájára sem azt mondani, hogy ez igazából nem kellene. Nyamiiiii!!!! A szállásunk remek volt, a szállásadó király, Robi és Robi ismerőse nagyon jó munkát végzett :)              

A bejegyzés trackback címe:

http://midnight-rider.blog.hu/api/trackback/id/tr516872847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.