"I fear who I am becoming, / I feel that I am losing the struggle within
I can no longer restrain it, / My strength, it is fading
I have to give in
It's the fear, / The fear of the dark"
[It's The Fear - Within Temptation]
Nem az első eset, hogy Orosházáról levitorlázok Szegedre. Nyáron ráadásul volt szerencsém két hálózsákkal-sátorral-menetfelszereléssel megtenni az utat, miközben szakadt az eső, és nem volt vizem.
Ezúttal jóval könnyebb dolgom volt: szép napos vasárnap délután, egy remek éjszakai buli és egy monitor előtt töltött hét után naná, hogy erre van szüksége az embernek! Eredetileg is csak a következő heti felszerelésemért ugrottam haza, tehát minden adott volt ahhoz, hogy keróval menjek vissza a Fény városába. Erre az utamra a Within Temptation-t válaszottam SilenMercXperience válogatása mellett, hogy muzikálisan is el legyek látva.
Már az indulásnál gondok jelentkeztek: sikerült elmolyolnom az időt, így délután három is lehetett, mire kigurultam a kapunkon. Így aztán megint elkezdődött a szokásos program: rohanni a komphoz.Várpalota és Paks között ezt más sikeresen előadtam az utóbbi két évben, idén pedig Beremend és Mohács között ugyancsak. Szeged esetében azonban komoly problémát jelent a Tisza ingatag vízállása - ezen a nyáron már majdnem rajta vesztettem. Alternatív átkelési pont feltérképezése vált így szükségessé, hogy ne kelljen minden ilyen esetben Makóra mennem, hogy vonattal menjek tovább Szegedig.
Teljes sebességgel száguldottam végig a városon, majd Kardoskútig nem vettem vissza a 27-30km/h közötti utazó sebességből. Kardoskúton meg is rohantam a kutat, mert vizem persze már megint nem volt (idén ezzel vagyok meglőve, meg a középső csapággyal). Ráfordulva a Préripályára már csak egy dolgom volt: fenntartani a gyors utazósebességet Vásárhelyig. Ha lett volna olyan jó társ a kéznél, mint mondjuk Lasek, akkor minden további nélkül ment volna, mert felváltva toljuk a szelet (még, ha az többnyire az ideális hatórás irányból fújt is). Ilyesmim nem volt, önbecsülésem annál inkább. Temptation be, aztán hadd szóljon a dáridó!
Lehagytam a TÉESZT, majd a Pusztaközpontot is, és végre kiértem az abszolút pusztára. Imádom a helyet! Kissé frászt kaptam mondjuk, amikor velem szemben egy autó állt le a keskeny úton, de nem álltak az utamba. Később megálltam szedni kék sóvirágot, hogy legyen egy szál az ágyam mellett a sötét téli napokra. Szeretem ezt a kék zöldséget: nyár végén ő adja a puszta szép színét. A hirtelen megállás mondjuk kissé megakasztotta a bal térdemet, de itt még fel sem vettem.
A megyehatárnál nem álltam meg, itt léptem át a 20. km-t. Nemsokkal később a keskeny kis út kiszélesedett, ahogy elértem a székkutasi bekötőutat. Búcsút intettem a kardoskúti Fehér-tó madárrezervátumának, innentől jött a kukorica-napraforgó-féle kultúrtáj. Kicsivel később ismét aggódhatam: fehér kocsiból kalimpáltak ki, hogy álljak meg. Sikerült is, bár nem túl hirtelen ezúttal. Megnugodhattam, román rendszámú kocsik voltak, szépen felbizsuzva, a srácok Makó helyett itt kötöttek ki. Nem látták a nem létező táblát Vásárhelyen. Egy ideig próbáltam rávenni őket, hogy forduljanak vissza, de nem értették, hogy az út nemsokára elfogy a verdáik alól, ha tovább mennek.
Ismét úton. Közeledek a civilizációhoz. Erre a sokasodó dombok utalnak. Meg van pár ház is. A kutyák most nem mutatnak túl nagy érdeklődést irántam, én pedig eléggé befásultam. Temptation-t már rég elkapcsoltam, az "It's fear" után, és nem volt olyan muzsika, ami akitivizált volna. A csomorkányi kereszteződés után apátiám csak fokozódott. Aggódtam, hogy defektem van, de csak az út emelkedett. Vásárhely elég lassan közelített, de végül csak odaértem a magasfesz vezetékek alá.
Vásárhelynél elgyalogoltam a kútig, ahol a múltkor ráejtettem a kerót a mutató ujjamra. Ezúttal legalább műszakilg rendben voltam. Lelkileg kevésbé, mentálisan kezdett kiütni az áttáncolt éjszaka és a monoton puszta. Bár, nem hinném, hogy túl sok örömöt lelek abban, ha még dombot is kell mászni...
Kiérve a városból ismét erőre kaptam. Lemondtam a vonattal továbbutazás kísértéséről, és taposni kezdtem a pedálokat. Elhaladtam a piramist idéző szemétlerakó mellett, és vártam, hogy végre ismét embermentes világban legyek. Batida után kellett lennie valahol a felderítendő útnak. A tápéi kompot ejtettem, mert Vásárhelyen már 5 óra volt, és ha jól tudom, a hajó csak hatig jár. 40 km-t pedig jó indulattal se teszek meg egy óra alatt. Jelen diszmotivált állapotmban pedig főleg nem. Még az amúgy csodás liános-indás fákkal körbevett szakasz se tudott felvillanyozni. Levegőm is folyton fogyott, napok óta nem láttam allergiagyószert. Megtaláltam a Tisza felé vivő utat a falu után. Ismét szép puszta, de a távolba vesző fasor (az ártér) sehogy sem jött közelebb. Ez az út azért kevésbé unalmas, mint 15km-vel lejjebb, Maroslele-Tápé között: nincsenek fák mellette, csak: "Széttép a kutyám" jellegű táblák. Egész hangulatos! A végén a fátlan pusztán haladó út tett pár kanyart is, főleg romos tanyák körül.
Elértem a gátra vezető utat. Egy ideig még a helyi morotvákat és csatornákat kell kereszteznem és kerülgetnem. Levegőm rohamosan fogy, és a zene se villanyoz fel. Most lenne jó AC/DC, de nincs:(( A fiúkat depresszió elleni gyógyszerként kellene felírni a dokiknak. Meg befordulás ellen. Legalább egy mókás kedvű kiskutya vette a bátorságot, hogy megkergessen egy vízügyes gátőrház mellett. Jó, inkább kullogott utánam. Nos, most jutottam el a Martin-féle mélypontra (á la Galaxis utikalauz stopposoknak).
Felmásztam a gátra. Tábla kint, hogy ne hajtsak be (miért? már mélyvíznél is védekezni kell?), és empírikus bizonyítást nyert az a tény, hogy a térkép hibás: nincs híd Algyő és e part között, kivéve a 47 hídját. Nem okozott nagy meglepetést. Elmászkáltam a 47-ig. Utam épp a híd elejénél érte el a főutat. Vasárnap lévén csak közepesen öngyilkos dolognak tűnt az, hogy én erre rámenjek. Maximális apátia mellett nyomtam teljes gázzal egészen a híd középső részén lévő járdáig, ahol le tudtam szállni. Mondjuk, a járda ezen elrendezését nem értem: élő ember idáig úgysem jut el. Mihelyt a végére értem, ismét megkérdőjeleztem elmebeli beszámíthatóságomat, majd elengedve egy kocsisort negyvennel zúdultam le a 47-essel együtt a híd alkotta emelkedőről. Több évnyi megfigyelés alapján tudtam, hogy Algyő felé a lekanyarodást ott kell megkezdeni, ahol az út 4 sávosra bővül. Egy kanyarban. Tehát: teljes sebesség mellett kell átsorolnom, mert a leszállva-áttolva megoldás egyenlő a fix kivasalással. A kereszteződés közelében már elértem az 50 km/h-t, ami komoly előnyt jelentett a 300 méterre mögöttem lévő autós kollégákkal szemben. Szemből semmi, úgyhogy izomból tekertem bele a kanyarba a Paripát.
A drágaság ezúttal sem hagyott cserben: rövidesen már Algyő utcáin poroszkáltunk. Közkút luxus, tehát templomnál jobbra fordultam, hogy a település derékszögű háromszög voltát kihasználva ismét a 47-es felé menjek. Rövidesen el is értem. Ezúttal csak száz métert kellett megtennem a négy sávos úton a következő körforgalomig, ahol balra fordulva már egyenesen Szegedre vitt az út - biztonságosan, kis forgalom mellett. Még egyszer adtam a mechanikának egy izmosat, a körforgalmat egyből elértem. Az egykori Mol úton elmentem a finomító mellett, majd jött egy könyvkiadó telephelye, meg pár objektum, ami biztos jó valamire.
Ez az út amúgy egy szegedi kerós egyesület gyakorlóútja, mint a tábla is felhívta rá a figyelmet. Láttam is tesókat, jó sokat. A Nap még a Tisza-hídnál lement, most már egyre inkább jótékony szürkeség ülte meg a tájat. Így már kevsbé volt ciki kómázni és hörögve légcserélni a nyeregben. Volt szerencsém 300 méterről megszemlélni, hogy zajlik az, amikor néhány barbár egyén megunt farkaskutyáját kirakja a kocsiból. Mondjuk arra, hogy ezt láttam, már csak akkor jöttem rá, amikor elmentem a tanácstalan kutya mellett, aki új gazdáját egy arra járó futóban vélte felfedezni (remélem, megtalálta).
Valahára beértem a kiskertes övezet végére, amit nyáron Hajnival derítettünk fel (akkor mondjuk nem ezt kerestük). Innen már gyerekjáték volt Tápén át eljutni a szegedi Csillag-térre, amjd tovább az Új-Hídra. Innen legurulás, majd tovább a koleszhoz. Szöszi és Capt. Lasek plusz Hajni épp arra járt, szóval módomban állt végre barátni embereket is látni. És végre vizet inni!!
