Szeged-Kiskunmajsa-Kiskőrös-Szabadszállás (116 km) 4:00-10:30

| |


Nagyobb térképre váltás

Igen, továbbra sem vagyok normális. Eme nyitógondolaton gyorsan túl is tettem magam, mivel össze kellett kaparásznom a 130-140 km megtételéhez szükséges felszerelést, ha már a nyeregtáska mellett döntöttem. A nyeregtáska jóó. Nehééz. Minél több hely van valamiben, annál több felesleges dolgot lehet belepakolni.

Sokadik visszafordulás után le is értem Cobrítához, felpakoltam rá a cuccot, adtam neki kenést, majd ellenőrző gurulás, fékpróba kint a virágillatú selymes tavaszi éjszakában. Majd kigyorsítás a Makkosházi körúton (az úton, nem a járdán). Hajnali négykor azért egyszerűbb, nem akadályozzák az araszoló autók a mozgást. Plázához már csak 4 perc késéssel érkeztem, Robertos és Lilongwe már ott volt. Rövid fényszóró kalibrálás után ráadtuk a kakaót – hadd szóljon a dáridó, ha már négy körül ilyen gyenge a forgalom az utakon.

Dorozsmán illő távolságból tekintettük meg az új több millióból épített kerékpáros borzalmat, illetve a vásározni gyülekező népeket. Majd elnyelt minket a feneketlen sötétség. Alacsony felhők takarták el a csillagokat Holdastól – ha volt egyáltalán. Így maradt az én távolságim és Robertos útra állított reflektora. Kényelmes utazósebességet vettünk fel az autópálya után. Nappal ez a szakasz kevésbé szép, sötétben így jobban fogytak a kilométerek. A környéklakók ébredezéséről tanúskodott pár idejében le nem kapcsolt távolsági fényszóró, minek következtében átmentem/erősen megközelítettem valami úton áthaladó rágcsálófélét. Végül Feriék rezidenciája után felcsillantak Zsombó fényei. Zsombó hosszú falu. A reflektoromban pedig kevésbé vándoroltak lelkesen a culombok, így át kellett tennem villogóra, ert úgy állítólag kevesebbet eszik (elemet kell cserélni benne). Kezd hajnalodni, miközben kellemesen párásító esőke csapdossa a tájat, optimalizálva a hűtést (azért nem kell valami nagy dologra gondolni). Robertos És Lilongwe Továbbra is masszívan ragaszkodnak a kabáthoz, nekem meg menet közben bőven elég a kerósnadrág-pulóver viselet. Forráskúton megálltunk, nem messze a főtéren legelő illuminált népelemektől. Táplálkozási periódusunk végeztével az egyik odazombizott hozzánk, el akarta vitetni magát a következő sarokig csomagtartón. Élőállatot nem szállítunk, döglöttet is csak konzervben, ennek szellemében folytattuk eddigi utunkat. Lilongwe váltott fel az egyes pozícióban, így megismerkedhettem az általa használ, elsőre nagyon furcsa 3-5 fokozat szépségeivel. Nyers erő (3-8) helyett ebben az áttételben gazdaságosan lehet nagy utazósebességet fenntartani komolyabb oldal/szembeszél esetén is. Bár, az egy héttel korábbi, Lacival rendezett 70km-es vágta (Orosháza-Nagymágocs-Szentes-Szegvár-Hódmezővásárhely) során az alkonyati szélcsendben az utolsó 31 km 1 óra 20 perc alatt történő megtételéhez jó volt a 3-7, 3-8, két héttel később, az Orosháza-Árpádhalom-Szentes-gát-Baks-Ópusztaszer-Szeged távon már Lilongwe fokozatban tudtam én is fenntartani a 25km/h-s utazót és üzemi hőmérsékletet. Mivel Lilongwe a Kiskunmajsáig hátralevő húszas során egyenletesen tartotta a 26km/h-s átlagot, végre átkapcsolhattam mögötte a rendkívül gazdaságos 3-8-ba – felkészülve a következő szakaszra. Majsán ismét táplálkozási periódus a templomkertben (van kék színű kút!). Miután kezdett égnek állni a szőr a lábamon, sikerült tovább indulni. Az elmúlt 100 országúti km száguldása és az előző kétszáz akárhány jeges széllel fűszerezett lazzulásának pozitív hatásai tükröződtek a következő szakaszban nyújtott teljesítményemben. Miután beültem az első helyre és kigyorsítottam az állatkát, az útszéli susnya szélfogó hatására és a relatíve sima (nem hullámos) aszfaltra támaszkodva sikerült beállnom a 28-30km/h-s utazósebességre. Lilongwe, aki az első szakaszon derekasan kitett magáért (ezzel biztosítva számomra a pihengetést), most némileg fáradt volt és ki-kiesett az alakzatból. De azért nyomtuk neki ezerrel. Ahogyan az útszéli gyümölcsösök szőlővé kezdtek alakulni, úgy közelítettünk Soltvadkerthez. Itt ismét táplálékfelvétel – kék kút hiányában a nálam lévő baracklé – majd nyomorúságos kerósjárda Kiskőrösig. Fűcsomók és hasadványok kerülgetése közepette haladtunk el igényes és mérsékelten igénytelen outputtal bíró borászatok, valamint egy roppant gagyi „szupermarket” mellett. Kiskőrösnél vízvásárlás, majd az utolsó szakasz Lilongweval, aki sajnos Kecsót célozta meg.

Itt illik szólnom arról, hogy a 2005-ös Rozsomák óta nem utaztam ennyire heterogénnek tűnő bandával. Dova az előzetes megbeszélésen meg is pendítette, hogy nem származik-e hatékonyságvesztés abból, hogy eltérő típusú járművekkel és csapásszámmal rendelkező népek, korábbi közös rutin nélkül vágnak neki a nagyvilágnak. A Rozsomák első 200 km-e valóban nem volt mentes olyan súrlódásoktól, mint például a tekerés egyenletességének igénye. A mostani út során ellenben pont, hogy ez a sokszínűség tette lehetővé a gyorsabb haladást a változó szél és útviszonyok közepette – úgy, hogy az alakzat csak nagyon ritkán esett szét.

A szabadszállási kereszteződésig hátralevő közös 20 km viszont elég brutálisra sikerült – ottan fújt szembe a szellő. Az út minősége (eltekintve a forráskúti 3 km hosszú „Európa-szimulátortól”) itt még a szokásos ősi magyar felszórt-hullámos jellegnél is rosszabb volt – mivel felmarták (idén tavasszal ez kísért minket). Lilongwe inkább visszavett a tempóból a vékony kerék védelme érdekében, miközben én is pihenősre vettem a formát az istenverte útalapon. Útközben integettünk egy iskolás csoportnak, illetve pár vödörnyi póknyálnak (a póknyál nem integetett vissza). Az útelágazódásnál végre le tudtam venni a pulóvert, Robertos némi hezitálás után is maradt kedvenc kabátja mélyén. Lilongwetol elbúcsúztunk, hadd élvezze tovább a remek utat és szelet, miközben a korábban szépen hízlalt előnyünk alaposan lenullázódott.

Most következett a finom rész – és a Saxxontól a Red Alert. Az út (bár a felszíne ősi magyar szokás szerint nyányós) megszűnt hullámosnak lenni, így nem zilálódott szét a 3-8 fokozat fenntartásához szükséges kígyómozgás, miközben a szellő is azt mondta – itt oldalazni KELL. Csodás falvak, mezők, legelők, szántók mellett vezetett a vágta, mikor úgy 20 km megtétele után tudatosult bennem, hogy Robertosból hamarosan Kenny lesz, ha nem veszek vissza (Laci már eléggé hozzászokott az efféle „na had szóljon a Dráidó! Rohamra” jellegu nekibuzdulásaimhoz 100 km megtétele után is, ellenben Robertos még nem tölött elég időt a hülyeségfelhőm alatt :D ). Így, miután Hajni és a gépe bebootolt, megkaptuk telefonos segítség formájában a következő vonat koordinátáit Szabadszállásról.

Pesten persze kiderült, hogy a pénztáros néni tájékoztatásával ellentétben nem a keleti, hanem kőbambi a végállomás, így még tekerhettünk egy finomat az Üllői úton és a Károly Róberten, hogy a megbeszélt időben érjünk a Tabánra. Jóóó volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://midnight-rider.blog.hu/api/trackback/id/tr41137134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.