Cobríta és Lidérc kalandjai

2012. július 16. hétfő, Feldkirch-Zürich 141km, 5:25, 61,2km/h max, 26km/h átlag

A tegnap esti vihar továbbállt reggelre és én már kora reggel frissen fürgén ácsingóztam a roppant prózai nevű, ámde annál rusztiukusabb Hostel Feldkierch földszintjén. A klasszikus fachwerk szerkezetű és kívül-belül szürkére színesedett falú építmény illetve a recepciós formája alapján simán lehetne "Rudolph the Red Nosed Reindeer / Rudolph das Rentier mit roter Nase" ezzel a zenével: 

Két lekváros zsemlével később Rudolph ...ööö... Hans segítségével kiszedtem a Lidércet a ház melletti csűrből, és elindultam a majdnem legnyugatabbi osztrák városkából Zürich felé. Amennyiben a Linz-Salzburg 1-es Landstrasse Minőségnek számított a honi viszonyokhoz képest, akkor a 191-es, majd a "határ" után 28-as főút maga a menyország és tanult kerékpáros kollégáim össze-vissza puszikálnák nálunk azt, aki ilyet építene a közlekedőknek:

Ez bezony nyílt kerékpársáv és buszsáv egyben egy kereszteződésnél. Nemzetközi főútvonalon! Belterületen. Na, most, hogy az EPAMO, Bombolya és a fél Városüzem szívinfarktust kapott, lépjünk oda egy kicsit a Lidércnek. Nem volt nehéz, mert innentől kb végig lejtő volt egészen a Vaduzig. Nem volt nehéz hozni a 30km/h feletti utazót. Valamilyen oknál fogva mondjuk olykor ezek a dolgok, mint a buszsáv vagy a kerósáv eltűntek, majd később újra feltámadtak, de a mögöttem cammogó kamionok rám se pittyegtek, ha épp 3 percig nem tudtak leelőzni az esetleges szembeforgalom miatt. Aki fötörni akar, azoknak ott a Autobahn Dreizehn. Aki pedig kotrást szereti, az itt láthatott, mert meglehetősen sok félpályás útlezáráshoz volt részem aznap. Vaduzig minden 3-6. kilométerre jutott egy Stop-n-Go nyalókás ember. Na, következzék egy kép a reggeli öldöklő csúcsforgalomról:

Amit nehéz volt kitalálni, hogy mégis hogyan öltözzek fel. A fenti kép készültekor épp úgy döntöttem, hogy a 12 fok és a hegyek túlsó oldalán bandukoló Napocska ellenére én azt a pulóvert csak leveszem és a derekam köré kötözöm. Aztán az országútra kiérve csak meg kellett állni egy fottóért, meg rájöttem, hogy reggeli után mégsem jó, hogy az embernek rá kell görnyedni egy böhöm csomóra.

Igen, ez nyílt kerékpársáv ORSZÁGÚTON. Egészen Zürichig :DDDDDDDD És még át se léptem a Rajnát. Az osztrák-lichteinsteini határon van határátkelőre emlékeztető épület, kamionok is parkolnak körülötte és a hatósági jogalkalmazó közeg is kint posztolt, le is lassítottam gyök kettőre, de miután az autós kollégák nem álltak meg és sorompó sem volt, én se álltam meg. Csipetnyi szabadság :) .

Lichtenstein és fővárosa Vaduz háát, na az ilyen. Ezen kívül még le akartam fotózni a másik jellegzetes építményt, a Hilti hatalmas gyárát. Valahogy otthon a fotelből nem ilyen kép jelenik meg az ember fejében, a RailJeten ülve is onnan ismerszik meg a hely, hogy gyanúsan lassan és kattogósan oson a Siemens vasa.

A kukoricás és az útfelbontások mellett még gyalog és kerékpárutat is telepítettek a városba azoknak, akik elhagynák a 28-ast a Rajna svájci oldaláért. Szerencsére nem tart sokáig, ellenben rávezet egy ilyen hídra, sőt a túloldalon a Rajna töltésén fut egy keróút észak-déli irányba, táblákkal, sordísszel, miegymással.

A fotón a háttérben látszik Vaduz vára, szóval annyira nem gatya a hely. A Rajna mellett azonban két dologra lettem figyelmes: szembe fúj a szél, a Nap még mindig nem kelt fel, és csak 28km/h-val megyek.

Pedig ezt hallgattam. A hegyek elképesztő tempóban termelték magukból a párát, annak a tetején meg ott még jó is van. 

Nem volt különösebben melegem, na. Viszont nem volt esőfelhő, és a markáns csúcsnál a folyó is fordult egyet, így onnantól tudtam magam gyorsítani az oldalszéllel. Az aszfalt minősége kiváló volt, nem pattogott alattam a vas, bizonyos időközönként, pl. ösvények és hidak csatlakozásainál minden precízen ki volt táblázva kilométerrel hegységnévvel, iránnyal. Továbbá az útvonalaknak volt száma is, de erről majd később. Az egyik pihenőhelyen voltak képek a helyi halfajokról, illetve betemetett vasbeton géppuskafészkek tömkelege, tankakadályok - csupa olyan dolog, amit nem mertem lefotózni. Az úton voltak kerós népek, lovas népek és gyalogosok is. És mind visszaköszönt :D . 

Itt aztán el kellett hagynom a töltést Sarganz felé, de legalább a Nap is kisütött végre. És akkor következzék egy rövid ismertető a svájci kerékpáros útvonalak (nem kerékpárutak, ÚTVONALAK) rendszeréről. Elméletileg van tizensok főútvonal erre-arra az országban külön térképekkel a főbb városok között, ezeknek pedig millió egy helyi leágazása. Szóval tök mindegy, honnan hova akarsz menni, előbb-utóbb az egyiken kötsz ki. Ez itt például szépen levezetett a Rajna melletti töltésről, át a kiserdőn az autópályáig (érintve a géppuskafészkeket), majd némi kanyargás után az autópálya alatt kerékpárnál jóóóval szélesebb "szervízalagúton" átkelve kijutottam egy tehenészeti útra. Itt a tanyák között ilyen egy sáv széles utak vannak, inkább aszfaltos, mint múrvás burkolattal. Aztán kikötöttem Sarganz közepén a vasútállomásnál. Ez a hely arról ismert, hogy Ausztria felé itt kell körbejáratni a gépet (kivéve RailJetet, mert az ingavonat). Az állomásnál vettem autós térképet, mert a gugliból nyomtatott remeket úgyis csak Bernig tudom használni. Ebből persze nem lettem okosabb, mert Sarganz itt is csak egy pont, de a mellettem pózoló pózna teteje tele volt szórva kerós útirányokat tartalmazó nyilacskákkal. A "Zürich"-szót pedig könnyű felismerni. Az útvonal mondjuk nem volt finnyás: előbb egy szervízút a vasúti sín mentén, majd meredek kiborítás jobbra, és egy visszafordító rá az úttestre. Ezt követően kertvárosi övezet hasonló kanyarintásokkal, ámde minden fordulónál táblával. A dologban egyedül a folytonos felgyorsulás-fékezés volt kellemetlen, de aztán kiértem a 3-as főút szélére festett nyílt kerósávra és hosszan-hosszan ott is maradtam. Szikrázó napsütés, párálló gigantikus hegyek, zöld fű, remek aszfalt, kilométereket majszoló Lidérc. Aztán olyan 32km/h tempónál egyszercsak beelőz egy olasz zászlós srác hátul utánfutóval. UuuuTÁNFUTóóóóVaaaaal. (Utánfutó-fóbiám alapja elolvasható itten.) Lehet, hogy három éve volt, de maradandó. Na ez a srác rakta neki rendesen, én se kérettem magam, befeküdtem mögé és küldtük neki egy baráti 33-34km/h tempóval a kissé hullámos terepen. 

Ment is a talpalávaló. Sarganz után 45 perccel már a Walensee partján hasítottunk, ahol aztán a srác is megállt megnézni, hogy mit szedett össze, én meg már ingencsak szomjas voltam. Szóval megegyeztünk, hogy most majd én megyek elől. Hát persze, hogy itt kezdett jobban emelkedni az út, de azért ráküldtem én maximális áttétel mellett is Lidércet, ne tűnjek már annyira alföldi hurkának. Gyerek elimerően kotort mögöttem, bal oldalon ott a bitang nagy szikla, jobb oldalon pedig mesekék tó és még több nagy szikla. A víz innenső oldalán emellett még befért a vasútvonal és az autópálya is. Ezekkel aztán olykor mindenféle szintben eltolt keresztezéseket műveltünk, majd a srác javaslatára Teufwinkelnél nem a tó partjára vezető utat, hanem a felfelé vezetőt választottam. A maximális áttételt meg nem győztem visszaváltani és hamarosan örültem, hogy 10km/h-val mászingálok felfelé. A helyi emberek lelemény lenyűgöző: az ember csak megy és megy és egyszercsak belefut a hegy oldalából kikandikáló kőszénbe:

Továbbá ilyen magasan még laknak is. Bolt, templom, focipálya, iskola. Alant pedig a Tó. Két falunyit másztunk felfelé 400 valamennyiről 700 valamennyi méterre nem túl hosszú (ámde milyen magas!) utat megtéve, amikor végre jutt a tekerés finom része is. Itt már 2 méter hosszan húztam magam után a nyelvem és sokkal hosszabbnak tűnt az út ahhoz képest, amilyennek így leírva tűnik.

Ám végre megpillantottam a távolban Zürichet. Mármint azt a lapos vidéket, amin túl van egy tó, aminek a túlsó végén ott van Zürich. Az olasz sráccal innen kezdtünk zuhanni, meglehetősen szoros alakzatban mentem mögötte - praktikusabb volt követni az általa rajzolt íveket a komolyabb tapasztalata és az utánfutó miatt is. 61,2km/h maximális sebességet értünk el - úgy, hogy mögötte volt egy nem pattogós utánfutó. A nagy egyenesből lett sok kis visszafordító, de az 50km/h volt a legkisebb tempó. Megérte a mászás :) Glarus Nordban aztán szerencséesn földet értünk, és búcsút vettünk egymástól. Mint kiderült, az elmúlt három évben módszeresen járja be a svájci kerós útvonalakat, és még aznapra volt neki egy kellemes 100-as pár komolyabb pucoktúráson keresztül. Riszpekt. Elválásunk után előkotortam az egyik lekváros kenyeret, majd elindultam a térképen roppant egyszerűnek tűnő lapos vidék felé. A gyakorlatban itt volt mindenféle lakott település az SBB vasúti megállóin nincs ingyen WC (semmilyen WC), de legalább az ivóvíz csap se működött.

A 3-as gyanúsan kunkorodott ismét a hegyre, így inkább követtem az ajánlott kerós útvonalat a pusztába. Ismét tehenészeti utak, sőt egy helyen még javították is, így terelőnyilakkal segített terelést is láttam - a mező kellős közepén :D Nálunk meg nem érti a jogalkalmazó, hogy miért rí az ember szája, ha a Dóm tér le van zárva, a Zrínyin tilos kerózni, a Kárászon nem illik, a Feketesason szabad, a Tisza Lajoson meg tilos. Itt meg ki is van táblázva, merre kerüljön a mezőgazdász őstermelő. 

Továbbá hol kisebb, hol nagyobb táblákkal van jelölve a kerós útvonal is. Ámde ismét felbukkant régi barátom, az eső. Roppant cukin néz ki, amikor átbluggyan az 1600 méter magas bucka tetején és elindul feléd az oldalszélben. Addig kicsit pihenősebben nyomtam neki, de innentől aszfalton-múrván rakni kellett, mert a hónapban egyszer már fürödtem.

De itt egyébként is élvezet a haladás és viszonylag ritkán ugrott ki fácán az ember elé - de akkor a frászt hozza rá. Ami meglepő, hogy pl láttam a semmi közepén játszó teret is az út mellett. Aztán csak elértem Lachent. Eső lerázva, elleben eléggé el is fáradtam. A településnél kezdődik a Zürichsee és innentől már ismét a 3-as Landstrasse suhan a 28-as virsligumik alatt. Egy benzinkútnál sikerült végre vizet is felvennem (oldalt volt egy csap), és megettem a nap negyedik lekváros zsemléjét továbbá az utolsó előtti előtti Sportszelet. A képződmény, ami mellett álltam, a 3-as autópálya és a 3-as főút találkozása volt - az autópálya felüljáróját követően a főút belefut egy valóban forgalmas körforgalomba. Na itt a kerósok ki voltak terelve előtte és mögötte egy forgalmi sávnál szélesebb keróútra. A képen még épült a körforgalom, ma már készen van. Másutt nem találkoztam ilyen megoldással.

Egyébként ugyanis végig nyílt kerékpársávok vannak, amelyek aztán egyes szűkebb szakaszokon önálló életre kelve "járdásodnak", mint a Vásárhelyi Pálon (csak flikk-flakkolás nélkül).

Jobb oldalamon ott kéklett a Tó, és a partján lent suhantak a vonatok. Lachenben volt azonban az egyik kedvenc belvárosi megoldásom: a 3-as főút a városmag előtt kettéválik két egy irányú egy sávos utcára (trollok kedvéért: a 3-as főúttal párhuzamosan fut a 3-as autópálya), macskakövet növeszt és U-alakú ívben végigmegy a történelmi , fachwerhausos belvároson. Ezen zúzál végig 30km/h-val (valamiért a macskakő nem rázott...) úgy, hogy közben előtted öblöget egy Ferrari, mögötted pedig egy oldtimer BMW cabrio. Mmmmmminőőőőséééég.

És akkor a svájci sofőrökről pár szót. Az SBB és a különböző kantonok S-bahnjai miatt az autótartás annyira nem létkérdés, a B+R és a P+R itt valóban működő dolog. Továbbá itt Utak vannak, Aszfaltból, Festéssel. És Sofőrök, Jogosítvánnyal. Illusztráció: X és Y falvak között gurulok a nyílt kerósávon, mellettem tolonganak hazafelé és az autópályára a standard szappantartók, meg az oldtimerek, cabriók, és esetenként egy-két Ferrari. Az, hogy mennyi volt az Audi, azt nem tudom, mert errefelé inkább a "supercar" kategória ragad meg az emberben. Amúgy a berni folyóparti villanegyedben is inkább Volkswagenek parkolnak az udvaron. Vagy valami antikvitás. Na, egyszer csak szokatlan mértékben kezdett bedugulni a forgalom, de én szépen gurulok el mellettük, mire egyszer csak látom, hogy a nép egy útkefélő gép mögé akadt be. Délután 1 és 2 között. Délmagyaron ekkor már öngyulladnak a trollok, itt meg békésen vonatozgatunk 10-zel (én is beakadtam, meghát a kíváncsiság). Hajni felhívott telefonon, így megálltam beszélgetni, majd után vissza a forgalomba és mászingáltunk tovább. És még mindig nem dudálnak. Nem próbálták megelőzni a záróvonalon, útközépi tujasoron, meg a járdán keresztül. Vagy legalább egy kiadós anyázás. Semmi. Negyed órányi társadalmi kísérletet követően egy körforgalomnál kiállt az egyébként a kerósávot is tiszító jármű és mindenki ment a dolgára. Hihetetlen. Ehhez képest a rendőrség "az okos úszó tovább él" táblái sehol sincsenek. 

Maga az út így utólag nem tűnik túl hosszúnak, de azért 40km volt csak a Zürichi tó mellett, de eddigre már mögöttem volt egy kiadós és pörkölős százas. A csoki-zsömlye azonban adott kellő energiát ahhoz, hogy itt is hasítsak egy jót. Aztán egyszer csak ismerős illat csapta meg az orromat és satufékkel álltam meg a járdán.

A környéklakók mérsékelt érdeklődésétől kevésbé zavartatva hajoltam meg a Lindt csokigyár előtt :D Aztán csak beértem Zürichbe, amit az út jobb oldalán felbukkanó parkból lehet felismerni. Itt elhagytam a főutat és a keróutat követve elgurultam a yachtkikötő melletti nyilvános wc-hez (ingyenes :D elvileg tusolni is lehet benne).

Utána a villamosokkal, gyalogosokkal és kerósokkal tűzdelt Bahnhofstrassén (ugyanolyan, mint a Zrínyi utca, csak itt nem parkolónak használják a közterület) elgurultam a vasútállomásra. 

Zürich Hauptbahnhof folyamatosan újul meg, bár már inkább új, mint régi. Lényeg, hogy egy aluljárón keresztül kell besétálni, majd a csarnok közepén felbukkanva talál az ember pénzváltót és emberes pénzárat. Kerót lezárva ott mertem hagyni a gyorszáras első és hátsó kerekeivel, mert az országban rendkívül nagy a rendőrök sűrűsége. Továbbá az emberes pénztárhoz itt is labirintusban kell sorbaállni. Lényeg, hogy az IC-re itt nem kell hely/pótjegyet venni, a keró pedig napijegyet kap. Aztán vagy beférsz az emeletes IC vezérlőkocsijának aljába, vagy nem. Fél óra múlva úgyis megy a következő. Imádom ezt az országot!