7. nap (2006. július 8.): Szekszárd-Pécs
- Windy Town (Szekszárd-Hőgyész)
6:10-kor gurultunk ki eddigi táborhelyünkről, hogy mégis csak kerótúrának nevezhessük a rendezvényt. A Nap már szépen felkelt, de még minden párás volt. Szépen rámentünk a főútra, míg el nem értünk a 6-osig. Itt első körben tévesen a Sió-hídra mentünk (nem volt tábla, merre kell menni a Balaton felé), majd onnan vissza. Száz méter csupán. Ezt követően száguldás a 6-oson a legközelebbi lehajtóig Pécs irányában. Könnyű dolgunk volt, mert itt az út négy sávos, így a sofőrök őrülteknek kijáró tisztelettel kerülhettek el minket. Érdekes módon én voltam elől. Eme lelkesedésem menten alábbhagyott, mihelyt letértünk a „hagyományos” főútra. Itt még volt némi dombra-mászás, majd még némi másztatás. A váltó természetesen ezúttal se váltott hegyi fokozatra, így mehetett minden izomból.
6:49
Harcot elérve végre sima országúton mehettünk tovább. Ez is némi kupacmászással indult, de ekkor már túl voltam az első megrökönyödésemen, hogy: „ezen, cuccokkal, fel?!”. Minden esetre szakítottunk a laposon megszokott 20 km-enkénti pihenőkkel, és átálltunk 15 km-es megállásokra. Az igazi utazás ugyanis most kezdődött! Bejutottunk a Tolnai-hegyhát birodalmába. A terep rendkívül szegdelt, zömében északnyugati-délkeleti magaslatokkal tagolt, és a Kapos, valamint a Sió fogja közre. Végső soron ez a Mecsek legészakabbi nyúlványa, ennél északabbra csak Külső-Somogy van, ami már dombság. Ez pedig hegyhát. Ez pedig hosszú lejtőket és emelkedőket takar! Imádnivaló terep!
7:37
Kistormás határában még magasabbra kellett mászni. Az út szélén eperfák, Lasek legnagyobb örömére (bár, ekkor még nem evettJ). Ez után ismét lezúdulás a következő faluba, és keresni az újabb fordulót. Nos, ami térképen is annak látszott, az a valóságban is az volt. Gyönk és Hőgyész között ugyanis valódi hegyikecske-terep húzódott. Itt alkalmaztam először a Tour-tól ellesett kormányraállós, pedáltaposós technikát, középcsapágyam későbbi bánatára. Így szépen lehetett felmászni akkor is, ha a váltó makacskodott hegymenetben. Érdekes, hogy mindig van feljebb. Itt is volt. A domborzati térképek nem átallnak barnásra színezni eme tájékot. Így, eljutottunk a tenger szint feletti magasság szerinti 300-
8:24
Masszív kipusztulás határa, de legalább szép a kilátás! Főleg az a mókás, hogy amikor felfelé kaptatsz az emelkedőn, az út végénél már az eget látod, tehát ott a remény, hogy az már a teteje. Persze mindez illúzió, mert AZ csupán egy fahiányos terület, és az igazi tető még arrébb van. Lasek kattogtat és epret eszik, én meg kaparok.
9:08
Lezúdulunk Hőgyészre, és rápottyanunk egy főútra. A kereszteződés persze gondosan a diadalmas lejtő aljában, de legalább előre kitáblázva. Errefelé amúgy is lebilincselően jól tábláznak. A lenduletből sok mindenre futja, így megint mászhattunk fel, ezúttal a temetővel szegélyezett dombra. Elméletileg semmi sem változott, ahhoz képest, hogy ez már elméletileg a Kapos völgye lenne. Némi táplálkozás, és pumpálás (Lasek végigeresztette az utat és nem mertük kicserélni a problémás felni miatt). Ezt követően gályázás, majd öröm és boldogság: egy kanyarban megláttam a Kapos síkját. Szép látvány: lapos, a patak ezüstös szalagja és vasúti fővonal.
- Jántott Húsz (Hőgyész-Kaposszekcső)
Végigzúzattunk a Kapost kísérő apróbb dombokon. Ezúttal én voltam elől, és meglehetősen egyenetlen tempóban sikerült a haladás.
10:02
Kurd határában úgy véltük, itt az ideje egy kis pihenőnek. Így 11:00-ig leálltunk egy szimpatikus bekötőúton (ahonnan csak egyszer kellett feltápászkodni arra járó vidéklakók miatt). Táp-táp-táponya, szunyókálás, derékegyengetés, és pihenés a finom árnyékban. És, persze légykergetés. Lasek szerzett valami tuti gyógyvirágot is. Nem hiába volt a nagy fetrengés. Elméletileg az út felénél jártunk, plusz előttünk terült el egy újabb félelmetes akadály: a Völgység. Nem nehéz kikövetkeztetni, miről is nyerte a nevét a drága, de esetünkben ráadásul pont azt a részét mutatta, ahol összenőtt a Tolnai-hegyháttal. Amit már eléggé ismertünk.
Aztán csak nekiestünk. A felmásztatás így, kipihenve egész jól ment, és szép erdők voltak körös-körül. Plusz jó volt a szerpentin is. Valamint, előbb-utóbb lejtőbe is fordult a dolog, történetesen épp a megyehatárnál. Elég zúzós völgymenet volt, épp kedvemre való.
A kimenet már kevésbé: mássz fel ismét jó magasra, immáron a tűző napon, olvadozó aszfaltra! Egy arra járó kollégával összeintegettünk, és kúsztunk. Megpillantottuk ismét a Mecsek túlságosan messzinek rémlő magaslatait. Majd le. Innentől már szép út volt. A Rammstein épp jókor váltott Cypress Hillsre. A Rammstein ugyebár kiváló mászózene. A Cypress Hills tökéletes váltott kupacmászásra. Az AC DC és Chris Rea pedig száguldozásra való. Esetünkben sok, szép bucka jött egymás után. Jó magasak, viszont lendületből mászhatóak, és nem túl hosszúak.
Mágocsnál tettünk egy kört a helyi kereszteződésben, mert Lasek váltott, én pedig követtem, mert azt hittem, rossz felé fordult. Emellett, 9 km-re megközelítettük Alsómocsokládot („É’ öe é’ bódottá’!”).
12:24
Lasek már korábban helyeselte a vonatozást, így mindent beleadtam, hogy minél gyorsabban elérjük a vasutat Kaposszekcsőnél. Itt egy gusztusos, ámbár meglehetősen meleg és mindenféle menetrendet nélkülöző kuckó fogadott. Lasek így tovább ment, én pedig vártam a jó szerencsémre, hogy majdcsak megáll egy vonat.
- Master-Master! (Kaposszekcső-Pécs)
Nos, még várhattam volna egy jó adagot, mert vonat arra csak 14:45-kor jött volna. Ezen fellelkesülve, úgy 13:00 környékén elindultam Lasek után. Az aszfalt csupán közepesen aszalt, de legalább a forgalom normálisnak volt mondható a 611-esen. Nem túlzottan érdekelt mindenféle megállás, így csak a sásdi állomásra ugrottam be egy pillanatra, hogy végképp elmorzsoljak minden reményt azzal kapcsolatban, hogy nem kell ma még hegyet is másznom.
Köllött.
14:14
Magyarhertelend előtti kis tök falu előtt végre összefutottam Lasekkal, és találtunk egy lakályos kis pihenőhelyet nagy fák alatt. Itt bepusziltam egy konzervnyi sóletet, májkrémet és a maradék zsemlyémet. Utána még némi szunyóka is belefért, úgyhogy csak három után sikerült taplra-lóra kecmeregni. Ismét dombmászás, majd csalókán lapos terület. Magyarhertelenden ismét felfelé mászás, viszont találtunk egy normális kutat, amiből nem büdös víz jött. Bár, amúgy, érdekes a település, mivel a tábla szerint a „Települést Nemzetőrség védi”, márpedig Nemzetőrségről 1848 óta nem hallottam… Az aprócska fogalomzavart lefotózván mászhattunk tovább, felfelé. Erre felé már sűrűsödtek a patás autósok, akik nem foglalkozhattak anno túl sokat a záróvonal, és a helyes kerülési távolság elsajátításával a bunkóképzőben. Az Orfűi-tó látványa természetesen kárpótolt mindezért. Mindezt segítette a mesés lejtő, ami levitt minket. Itt mondjuk zavaró volt a nagy tömeg (valami lovas daj-daj volt éppen).
16:30
Orfű egyik kellemes parkjában álltunk le az utolsó nagy mászás előtt. Átterveztük a későbbi útvonalakat, és beiktattunk még egy napot.
Ezt követően jött ismét a mászás. Jó magasra. Közben persze még az autósokra-motorosokra is figyelni kellett, mivel, szombat és daj-daj lévén, mindenki most akarta megmutatni, hogy ő micsoda nagy sofőr. Már rutinosan álltunk le az út szélén, ha ilyesmit hallottunk. Én pedig rutinosan kapcsoltam a mászást segítő Rammsteinra.
Egyszer csak elértük a Tubes-közeli tetőt valahány száz (500?) méteren. Minden esetre, itt következett a legfinomabb rész: leereszkedni a lejtőn. Sajnos, a benzinesek miatt ezt sem lehetett maradéktalanul kiélvezni, mert az ideális ív helyett az út szélső ívét kellett követni. De azért roppantmód jó volt végrehajtani mindezt, főleg az AC DC muzsikája mellett. Végig tartottam magamat a stabilan tartó 40-
17:51
Nem sokkal később leértünk a helyi Tescóhoz, ahol Laci sok finomat vásárolt estére és másnapra. Mindezt persze haza is kellett fuvarozni, minek következtében leszakadt az egyik szatyor, potyogtak a cuccok, a kenyeret párszor felszedtem az útról, elkezdett csöpögni az eső, de végül csak odaértük a Lasek-kuckóba!
