Cobríta és Lidérc kalandjai

Az idei kora nyár/késő tavasz túrákban tobzódott mind Cobríta, mind a Lidérc számára - határozottan gyorsabban járt a lábam, mind a billentyűzetem. Az évad a márciusi hó elolvadását követően az április 8-i rendhagyó Petres-79-cel indult Boti és Robi társaságában, majd 13-án Tavaszi hajtás szintén az Urakkal, majd egy röpke veszprémi kitérő után következett a CM, a hónap végén pedig Tótkomlósra gurultunk MÉvivel és Robival, ezt követően 1-jén Palicsra látogattunk CsImi, Anita, MÉvi és Atomboy (kimozdult a Városból! kimozdult!!) társaságában - végül 10-én MÉvivel és Botival megtettük a poszt tárgyául szolgáló kört is. A blog megszokott logikája mentén ezzel a mesével kezdem a koranyár bemutatását és majd szépen lassan jönnek a többiek is :) .

Mai posztunk két szereplőjét illik bemutatnom a nyájas olvasóknak: MÉvivel már találkozhattatok a múlt évi szabadkai burekezés appropóján, Boti pedig - nos, ha Lacinak kijárt a Flottánk Mozdonya cím, akkor Botinak külön csillaghajó-osztályt kellene kitalálni (ugyebár Enterprise nem lehet :D ). Majd rájöttök, miért. A túra egy tudományos igényű kérdés megválaszolása jegyében zajlott, amely az azt megelőző hetek tapasztalatait sürítette egy mondattá: mi történik, ha MÉvit rátesszük a Lidércre? Az elméleti felvetés alapját az adta, hogy a jány lábai Breki hátán úgy pörögnek, mint a winchester, ha betettük Egyesnek. 27-28km/h-val felvezetni Lidércet Kispiactól Gyáláig finoman jelzi, hogy a magas fordulatszám nem jelent problémát - a Total Carból pedig tudjuk, hogy a motort egyébként is a nyomaték eszi, nem a pörgés. Túránk elején a szabadkai úti felüljárón Breki úgy gondolta, ledől pihenni egy kicsit, így az elmélet gyakorlati tesztelése követett. Még szerencse, hogy az alulmotivált szerelőbácsi nincs messze az Odútól - MÉvi+Breki visszagurít szerelőhöz, MÉvi szerelőt felprogramoz munkára (bár a Breki épp tőle jött a pusztulás előtt), majd Lidérc és MÉvi összeszoktatása, Cobríta felpumpálása max nyomásra. A szél lágyan fújdogált dél-keleti irányból. Lássuk, mit tettem :)

Boti első elismerő pillantását már a szegedi elkerülőn bezsebeltem, amikor MÉvi maximálisnál eggyel kisebb fokozatban hasított valami harmincnál jóval magasabb tempóval - és még csak megkezdte a gyorsítást. Meg kell mondanom, Cobrítával igencsak a lokális tápláléklánc alján toporogtam a 26"-os félterep gumimmal, de Lacibácsi mögött hozzászoktam ahhoz, hogy valami rettentő gyors után kotorjak és eszembe ne jusson kiesni a háta mögötti szélcsendből, mert akkor az életben nem érem utól. Azt hiszem, ez a neveltetés is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki nem bírja a tempót és kiesik az alakzatból - mert olyan egyszerűen nincs.

A Reptér mellett elhaladva ráfordultunk az 55-ös főútra. A rendszeres olvasók tiszában vannak a blog belterületi kerékpárutakkal kapcsolatos szakmai és idősoros tapasztalatokkal alátámasztott véleményével, így megállapíthatom, hogy ebben a porfészekben egy helyen lenne értelme kerékpárútnak: a reptéri körforgalom és az M5/Domaszék között, ahol pont nincs. Mindez megfelelően illusztrálja az illetékes Döntéshozók érdelmi képességeit. Az érintett szakaszon gondos kezek pár éve leköszörülték a karbantartás (és megfelelő alépítmény) hiányában képződő nyomvályút, de az egyenletesen rothadó aszfalt miatt nehezen behatárolható a vegetáció határa. Ezek után meg legfeljebb Dombai Tüncinek lehet újdonság, hogy a kerékpáros az úttest szélső harmadán cikázik, mert próbál valami útfélén maradni a nagylyukú aszfalt és a hátulról jövők között optimalizálva. A 47-esen különösebben nem zavaró ugyanez Vásárhely és Orosháza között, de azt már az osztrák egyesen és Zürich felé is megtapasztaltam, hogy autópálya lehajtóhoz közel erősen megnövekedett forgalommal kell számolni. A felüljáró után egyből jön a ruzsai leágazás, így erre fordultunk.

Az út itt elég sokáig borzasztóan beláthatatlanul kanyarog, így mindenkinek valami vonalszerű alakzat tartását javasolnám a vidéken, mert a kevesebb az autós alacsonyabban száll. "Gólyapotyadék" formáció esetén ez könnyen baleseti helyszínelést eredményezhet. Egyes rurális népelemeknek így is sikerült satufékezéssel lelassulniuk mögöttünk, nehezményezve azt, hogy nem tudnak az amúgy foglalt szembesávba átsodródva "dinamikusan kanyarodni". Mindazonáltal imádnivaló egy szakaszról van szó Ruzsáig: elfogadható minőségű aszfalt, cuki léckerítéses tanyák, művelt földek mindenfelé. Teljesen más, mint a Tisza túlsó oldalán látható külterjes mezőgazdaság, vagy a Tömörkény környéki komondoros (erről sem írtam még?!). A Zákányszék-Bordány összekötő után kezdenek megjelenni az erdők. MÉvi pedig beállt valami kényelmesebb tempóra (miután kipróbálta, hogy ki tudja-e hajtani a Lidércet 46-ig - nem tudta :D), én lefeküdtem a kormányra és élveztem a lengéscsillapitást (lehet, hogy 26", de puhán siklik :D). Ezzel a szakasszal az a bajom, hogy nem igazán emlékszem rá, mert nincsenek jellegzetes pontjai. Igaz, nem is túl sűrűn járok erre. A Ruzsa előtt megjelenő erdőre, majd a kanyar után következő staticés-ligetes vidékre viszont tisztán emlékszem, így kellő motivációval érkeztünk meg a faluba. Aki kék kutat szeretne, az a két kocsma között talál egy működőképes állapotban lévőt. Némi pihengetést és az erre-arra guruló faszállító teherautók mozgásának megszemlését követően indultunk tovább Öttömös felé, immáron az erdő birodalmában.

Csalóka ez az út, mert a hosszú M5-Ruzsa után gyakorlatilag egy kanyar után Öttömösön vagyunk és egyből el is tudunk fordulni Kelebia/Baja irányába. A kerós térképeken és egyéb túrákon erre kell menni a "Petróczi iskola környéke" irányába, ami egyfelől Csongrád megye legmagasabb pontja, másfelől egy kocsma. Itt ismét rá kell fordulni az 55-re (jobbra. mondom JOBBra), gurulni pár száz métert, majd elfordulni balra Kelebia felé. Ez már számomra is egzotikus vidék, sosem jártam erre, csak térképen, pedig anno Laci erre járt Beremendre, de sajnos én sosem jöttem vele :( :( . Két oldalt erdő, az úttest két sávos, mint Ásotthalom és Kissor illetve Majsa és Gárgyán között, ámde csak a közepe használható. Forgalom alig, igazi beszélgetős szakasz.

Ez után kezdődött a túra legélvezetesebb szakasza - a határ menti erdei út. Hihetetlen, hogy a gugli autó még erre is járt - nyilvánvaló okok miatt én a 100 km-es túra alatt végig az életemért küzdöttem, nem értem rá fotózkodni. Továbbá ezen az erdei szakaszon a 2 másodperces megálló alatt is rámrepült a szúnyogfalka. Na így néz ki: 

Kellemes fenyőillat, erdő, infrakamerás zöldrendőr, faszállító kamionok, aszfalt. Amúgy tiszta Svájc-szimulátor :D És meglepően hosszú. Van az úgy, hogy a Közútkezelő mellékutaknál kitesz mindenféle rissz-rossz kilométerköveket, így a 14-es kő láttán először azt hittük, hasonló vicc lehet (már 2km-et jöttünk), mert a térképet nézegetve valahogy nem tűnik hosszúnak a dolog. A zárt erdő olykor ligetessé válik, de hosszú ideig egy fatelep jelenti a civilizációt. Egymás mellett tekeréssel azért érdemes vigyázni, mert az út állandóan és beláthatatlanul kanyarog - továbbá az út széle kissé le van taposva.

Nagyobb térképre váltás

Csongrád megyébe visszatérve ritkulnak az erdők és megjelennek a művelt földek (napraforgó ökonometria-könyvvel :) ). Itt már kezdett elszakadni a cérna, vagy csak túl közel haladtam a Lidérchez, ami a rakéták begyújtását eredményezte az utolsó 8km-en. Boti pontos műszere szerint 28-30km/h-val kotortam, ami Cobrítával komoly teljesítmény.

Beállt az alkonyat és az ezzel járó szélcsend, a hűtés is megfelelő volt. Vizem meg szokás szerint semmi, célzottan rakétáztam tehát az ásotthalmi főtérnél lévő kék kút irányába. Boti látnivalóan élvezte az eddigi zúzást - pár héttel korábban Mórahalomról kijőve a Tavaszi Hajtáson azt találtam neki mondani, hogy hadd szóljon a Dáridó - ezt követően a bal hátsó helyen próbáltam minél összebb csomagolni magam, hogy bírjam a 40-42km/h tempót az autópályáig ("jé, milyen sok versenykerós áll egyhelyben :D "). Évinek szintén jót tett a Lidércesedés (Wraithification), nálamnál kisebb fizikai paraméterei miatt jóval kisebb íveken tud fordulni és a fékkel is jobban bánik. Érzékeny lelkivilágú olvasóim kedvéért nem teszem be illusztrációul a Belgától a Fizikát, mert az Oulus posztnál is elvesztettem az olvasók felét (emellé már azt se tudom, mire irányult komment). Ásotthalom után irány Mórahalom az 55-ös melletti csalitosbankeróúton. Borzalom, kéthetente vetett egymás után erre a Sors háromszor, így élőben figyelhettem a Természet zunijós aszfalt felzabálására irányuló ténykedését. Először ujjnyi vastag gyökerek bújtak át keresztben az aszfalt alatt, majd megvastagodván a madárfüttyös tavasz szavát hallván a növénykék úgy döntöttek, hogy ideje függőlegesen is expandálni, nagyszerű göcsörtöket-krátereket-rémségeket idézve elő a kerekünk alatt.  "Klaatu, barada...." az a baj. Cobríta szívemmel ez még nem is akkora probléma, de azért előzékenyen előre mentem, hogy finomabb mechanikájú társaimnak időben tudjak üvölteni arról, mikor markolják szorosabban a kormányt. Mórahalom faluját egy, elegánsan az S-kanyart vevő keróút közepére elhelyezett karó jelzi, de az aszfaltot is szép buckásra építették, nehogy gyorsan hajtsunk. Később ki lehet húzódni egy szervízútra, de ideje lenne már megtanulni, merre lehetne elkerülni az 55-ös mellé épített belterületi rémálmot.