Cobríta és Lidérc kalandjai

Várpalota mind inkább beleveszett az esős szürkeségbe, ahogy az északi szél tolt maga előtt Sárszentmihály irányába. 100 kilométert kellett megtennem Paksig, hogy elérjem a 11 órás kompot, hogy még Kalocsán elérjem azt a vonatot, amivel még aznap haza is érek Orosházára. Minderre volt 4 órám, ami kicsit szűknek tűnt, tekintve, hogy a 800 km-es túránk során a Vas Paripa 20km/h napi átlagra volt képes.

Az ösztönzés azonban megvolt, a szél hátulról fújt a szabadbattyáni autópálya felüljárótól egészen Cecéig. A majd vízszintes esőben ázó aszfalton is jobban pörög a terepgumi. Lábamban a Bükkel, a Vértessel és a Nagy Alfölddel meg sem álltam az első 60 km-en. A Mezőföld eme része egyébként is elég kihalt, Soponyában gurultam be egy fedett buszmegállóba reggelizni. Lehet, hülye vagyok, hogy Kalocsával kockáztatok, Sárszentmihály után fordulhattam volna Fehérvár felé és akkor biztosan hazajutok. Ezt a vidéket viszont még nem láttam, lankás dombok között vezetett át a majd nyílegyenes országút.

Tegnap előtt is hasonlóan esősen kezdődött a nap, amikor a Boráros téren a kukazsákból kiképzett alkalmi esőkabátomat lecseréltem a Lacitól kapott piros esőkabátkára. Utána persze értelmes alternatíva hiányában vonattal kellett kijutnunk Kelenföldről Biatorbágyba, de az eső az hasonló volt. Flottánk Mozdonya a viadukt tövében fel is vette a papucsát, de az Etyeki domboknál csak visszaváltott cipőre, mert fáztak az ujjacskái. Meg úgy nehéz is felmásztatni azon a meredek szőlős kaptatón. Innentől léptünk be a Vértes vidékére.

Származási hely: 07Fejér

A Bükk és Mátraalja után egy nappal végre rájöttem a dolog nyitjára: időben váltani és kígyózni. Az alcsútdobozi eszegetős megálló után erdők-mezők szegélyezték utunkat, immáron eső nélkül. Kezdtem bepörögni, így Laci betett előre.

Sáregres előtt pár kilométerrel lepődtem meg először, amikor a térképen elhanyagolt kereszteződésbe futottam. Gyorsan betoltam még egy Sport Szeletet, majd jobbra fordulva találtam meg ismét az utat. Tovább falva az utat magam mögött hagytam egy mezőgazdasági helikopter leszállópályát, illetve a furcsán lapos szögben keresztező 40-es számú, Pécs-Dombóvár-Budapest vasútvonalat. Érdekes módon a ködös esőfüggönyön keresztül semmit sem láttam a tőlem balra húzódó Rétszilasi tavakból illetve a korábban elhagyott, Pannonia Inferior provincia tartományi gyűlésének helyt adó Gorsium romjaiból. Sáregres után ráfordultam a 61-es főútra, amely előbb a Sárvíz csatoráját metszi, majd a Cece belterületén a 46-os számú Sárbogárd-Bátaszék vasútvonalat. Miután épp bent állt egy vonat, gyorsan berohantam megnézni, nem-e Paksra megy. Csak Szekszádra, az meg egy sarokkal odébb van, így vissza a nyeregbe. Ezt követően sikerült rajta maradnom a 63-as úton, ami persze megint csak nem Paksra vitt. Meg is álltam egy gyümölcsöt áruló asszonyság standja előtt, hogy merre van Paks. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy izomból belecuppanva gurultam a saras útpadkán nyikorgó fékekkel, majd kifújtam egy méternyi párát. Végül rekedtes hangon megkérdeztem, hogy "...Paks?!". Kissé elképedten mutattak a helyes irányba.

Pedig nem is "Zsssáákosss - Meegyeeee" útiránya iránt éreklődtem, mint a fent látható vidám nazgúl bácsik.

A székesfehérvári városnézést követően Lacival meglehetősen gyorsan kikeveredtünk Úrhida irányába, keresztezve az akkor épülő elkerülő utat. A felüljáró szerencsére már készen volt, így az erdős vidéken haladva kereszteztük a Nádor-csatornát. Ezt követően jobbra fordulva értük el a Sárrét térségét. Itt még szűk 20km-t kellett megtennünk Várpalotáig.

Származási hely: 08Veszprém

Először is, Sárszentmihályon ne kövessük a "vasútállomás" táblát, mert az kivisz a mezőre. Akkor és egy év múltán is arra akartam menni, Laci szerencsére mindkétszer észnél volt. Nádasladánynál szintén nem érdemes jobbra fordulni, hiába javasolja a google, az út ott csak múlt idő, a vidék ismét visszanyerte természetes mocsaras-lápos jellegét (ha nem lenne elég egyértelmű a tájegység neve alapján). Ősin ellenben igen, mert, ha nem tesszük, akkor egy festői emelkedőt és kanyart követően Berhidán találjuk magunkat. Várpalota határában ért véget utam Lacival közös része, aznap és a következő napon Hajninál vendégeskedtünk, majd Flottánk Mozdonya a Balaton felé indult tovább, míg én hazafelé.

Igen, akkor nem hittem volna, hogy pár év múlva a hegyes orrú kislánnyal fogok pirítani a Dalmát 8-as főúton.

Cecét elhagyva egy erdős, alacsony forgalmú úton találtam magam. Az eső lemaradt, és ezt itt kérem a Dél-Mezőföld Tájvédelmi Körzet. A löszös-hullámos vidékből számomra inkább az utóbbi maradt emlékezetes. Az óra továbbra is kecsegtetett, de nincs pihenés, vagy megállás, haladni kell! Németkér sajátosan, táblákkal elkülönítve tevődik össze Hard és Kier részekből. Gyapa után viszont kezdett elfogyni a szusz. Szerencsére a mind magasabb pucoktúrás tetejéről már látható az erőmű. Ne is higgyünk az órának/kőnek! Hamarabb odaérünk a komphoz, mint azt várnánk. A várostáblánál meg kellett állnom inni, illetve volt egy térkép is. A dolog egyszerű: egyenesen lezúdulni, majd balra és irány a Duna! Onnantól nem kell sokat menni a 6-os főúton, és ott a komp! A kegyetlen idő persze ketyeg, de már látom, hogy ott a komp és a kutya. Illetve egy autó épp arra vár, hogy felhajtson rá. A visszafordítóban keresztezem a vasutat, majd lemegyek az ártérre. Járműről leszáll, köszön, a komp 10 percen belül már úton volt velem a túlpartra.

Mission: Accomplished, innentől csak el kell érni a vonatot Kalocsán. Idő, mint a tenger a maradék 20km-es útra. Imádom ezt a vidéket, cuki és rendezett kis falvak az út mentén, majd begördültem Kalocsa tulipános-kutyás vasútállomására - ahol pár héttel korábban Robival egyszer már megszálltunk. A vonatra mondjuk nem sikerült elsőre a beszállás, lógtam egy olyan jó percet a BZ ajtajában, mire sikerült beemelődni.

Ez után mi sem következhetne, mint az "All Nightmare Long" a Metallicától, amit sajnos nem játszottak a 2010-es pesti koncerten :( Pedig passzol minden idők egyik legkiélezettebb vágtájához (a finom rész 6:45-től).