Cobríta és Lidérc kalandjai

Reggel nyolckor kezdtem gurulni lefelé a linzi szállásnak helyt adó dombról egy kiadós reggelit követően. A Gugl Stadion suhant el mellettem, miközben a vastagon felhős eget vizslattam. Az előrejelzés szerint vagy lesz eső, vagy nem. Hajnalban mondjuk volt, de szerencsére fel is száradt azóta minden. Még mindig nem tudok napirendre térni afölött, hogy a Lidérc a 8 baron valóban képes az aszfalton történő egyenletes suhanásra mindenféle pattogás és nyekergés nélkül. A mai nap során el kell jutni Salzburgig, hogy utána a következő nap átadhassam magam a hegyesebbik Ausztria örömeinek. Ehhez előbb a 139-es főúton kellett haladnom egészen addig, míg bele nem torkollik az 1-es főútba, majd onnantól azon lehet menni szép egyenesen a célig. Stílusosan a Blues Company: Mind halálig sebesség című nótájával kezdtem:

Az A7-es autópályára vezető Kremstal Strassét azt követően kell elhagyni, hogy egy felüljárón áthaladtunk a vasút fölött. A 139-es itt még egy 2+2 sávos főút, oldalán hol létrejövő, hol megszűnő kerékpáros járdákkal. Miután forgalom alig, ezeket pár döccenős ismerkedést követően inkább hanyagoltam. Nem mondanám, hogy ez is a honi "kőműves szintezés" mentén épült, de óránként 30km-es tempónál ebből előbb-utóbb hányás lészen, vagy a felnit vágom oda. Az út két oldalán a standard jellegtelen bevásárló-raktár-ipari épületek voltak, természetesen minden élére állítva, múrva-térkő-fémkerítés szentháromság. Továbbra is barátkozok a szokatlan érzéssel. Az úttest szélessége miatt a szélén futó fehér vonalon sem pattogok, hiányzik nyomvájú és a repedezett útszéle közötti domborulat is. Egyszerűen csak aszfalt van, meg a festés. Az a néhány autós pedig, aki mégis erre jár, szépen le tud előzni. Hihetetlen. A repülőtér felé haladva lesz egy 139A nevű út is, én erre vitézesen rá is mentem, de lényegében mehettem volna az eredeti úton is, mert a végeredmény mindenképpen az 1-es lesz (google maps csak az eredeti útvonalat tudta lekezelni). Itt némileg gyanakodtam, mert az aszfalt nedvesebbnek tűnt a megszokottnál, de a levegő továbbra is kellemesen hűvös és párás maradt. Reggel minden esetre a kínaiban 600 pénzért vett tornacipőre ráhúztam a kamáslit, a nájkot pedig betettem a hátizsákba, hogy legyen száraz cserém.

Az 1-es főút itt még szintén 2+2 sávos, mellette irányhelyesen hol szervízútra, hol keróútra terelnek. Táblázással.  Itt inkább ezeket használtam, bár egyre többet szenvedtem, mert itt is fellép a Balaton-szindróma: folyton bevezetettek mindenféle falvakba, ami felettébb ellenjavallott. Node, itt olyat tapasztaltam, mint még soha: gurulok a főúttal párhuzamos keróúton, a honpolgár pedig a messzi távolban autóval akar kihajtani a Landstrasséra. Miután csak úgy lát ki, az első kerékkel rááll a keróútra és eltorlaszolja az egészet keresztbe. Eddig rendben is volna, ámde amikor észreveszi közeledésem szépen hátrébb gurul, hogy elengedjen. Meseszép :) Aztán, egy falu alatti alagutat és a 131-es főútnál lévő  kereszteződést követően már csak 1+1 sáv maradt és én is rászoktam a minőségre. Bármilyen hihetetlen, a Lidércen ilyen úton és a kellemes 30km/h körüli utazónál csak egyféle muzsika jöhetett szóba: bármi amit a Chemical Brothers készített:

Megfelelő füles/hangrendszer hiányában, otthon fotelben ülve nehezen érthető, mi is lehet jó ebben az ütemes nyikorgásban, de menet közben kifejezetten nyugtatólag hat az emberre, másfelől pontosan ebben a ritmusban kell tekerni. Továbbá nem ér nagy veszteség, ha csak az egyik füles van bedugva.

Az általános irány Wels volt, Linz óta mindegyik tábla csak ennek a településnek a távolságát tüntette fel - Salzburgot mindig csak az autópálya irányába jelezték. Trükkös. A reggeli forgalom közben éledezett, áramlott a nép a Linz felé vezető sávban. Egyes szakaszokon némileg jobban megszorult a levegő, na ott komolyan elgondolkoztam azon, mennyire jó nekem ezt a büdöset szívni. Welsben az 1-es főút olykor érdekes kanyarokat vesz, mellette össze-vissza festett kerós járda. Na pontosan olyan dudvás, mint Szegeden a legtöbb hasonló szerencsétlenség, ugyanúgy rá is van parkolva (Ferrarival...). Csak itt egyik érdeklődő sógor sem trollkodik ki az ablakon, hogy miért nem azon megyek. A helyi népekre egyébként is jellemző a megfontolt szemlélődés. A beszédes nevű Gunskirchent követően végre kerültek erdők is az út mellé, továbbá tisztességes hegyeket pillanthattam meg dél felől.

Továbbá egy kép a Landstrasséról. Na pont ilyen széles és jó volt egészen végig. Ez a kerékpárosnak való infra, nem az, amikor egy 2 méter széles járdára benyomunk egy buszmegállót, karókat, járdát, "kerékpárutat" és egy padot egy egyetemi kar főbejárata elé :P .

Most, hogy elhagytam Welset, a következő neves település Vöcklabruck volt, amit az egyszerűség kedvéért csak "Vollkornbrot" néven emlegettem. Addig is szépen szaporodtak az erdők, dél felől pedig ott kanyargott a Traun folyó, míg északon a vasúti fővonal. Szóval nézegethettem a tovasuhanó RailJeteket, Weseleket, és a WestBahn Stadler-KISS-eit. De róluk majd a következő posztban emlékezek meg. Lényeg, hogy Aichamnál már kezdett hullámossá válni az út és a vizem is elfogyott. Sebaj, épp kéznél volt a helyi vasútállomás, ahol szépen begurultam a peronok mellé, letámasztottam a kerót, bebattyogtam a patyolat tiszta toalettre, megtöltöttem a kulacsot és amikor kijöttem, a keró és minden tartozéka pontosan ott fogadott, ahol hagytam. Döbbenet. 

Az igazi vidámság persze két faluval odébb, Lambachot ("Lembas") követően fogadott: Schwanenstadtnál a google valóban nem viccel, amikor azt ábrázolja, hogy az 1-est búzamezők sokaságán vezeti végig. Ugyanis az úttest itten alábukik a mélybe és csúnyán kint van az "autóút" tábla, szóval ide nem dugjuk be az orrunkat, mert elkap a Banyapók és berolniz a folpackba. Ez itt egy igazi "Jézus az én GPS-em - Jézusom, hol vagyok?!" szakasz volt, mert egy ideig eltartott, míg rájöttem, hogy ne is menjek rá a Gmünder strasséra, de be is kéne menni a faluba. Pár percig áldogáltam egy körforgalomban és néztem a táblákat, hogy vajon melyik útirány lehet szimpatikus, majd sarkon fordultam és elkocogtam az óvárosba. Itt aztán volt templom, meg óratorony. Lényeg, hogy képtelen nagyok megtalálni, merre is bóklásztam, de relatíve gyorsan ráleltem a beszédes nevű Salzburger Strasséra, onnan meg szépen rá lehetett menni az 1-esre, ami immáron visszavedlett hagyományos főutas formájába (és közben a Lidérc sem változott borrá XD ). Arra persze mindig könnyű rájönni, mikor kerül közel az ember egy autópálya-felhajtóhoz, mert olyankor alacsonyan szállnak a kamionok. Az út szélessége folytán azonban békésen elfértünk egymás mellett. Egészen Attnang-Puchheimig. Na itt egyfelől lejtett az út, majd a vasútállomás után megnyomvájúsodott, mindezt egy felüljárón. Az aszfalt ráadásul rém mocskos volt, tehát már-már otthon éreztem magam. Talán ez volt az utazás leggázosabb része, mert itt tényleg azért kellett kotorni, hogy senki ne kerüljön túl közel hozzám. Cserébe a magaslatot követően tovább mászhattam felfelé egy erdő társaságában. 

Vollkonrbrotban aztán már csak megálltam, mert enni és pihenni is kell valamikor. Az idő 10:37-re járt, 2 óra 31 perce voltam nyeregben, 71km-t hagytam magam mögött, 28km/h átlaggal, ami egész jó ezen a mind hullámosabb vidéken, hátizsákkal. Salzburgig hozzávetőlegesen még 62km volt hátra, bár sosem lehet tudni, ez mennyi falunézős flikk-flakkolást foglal majd magában. Emellett a megállás mellett szólt, hogy itt már elég masszív emelkedőnek néztem elébe, szóval nem kell annyira sietni. Bár a guglimaps szemérmesen titkolja, errefelé már ekkora szintkülönbségek vannak:

Továbbá efféle Lilaakác-közök:

Szóval a Linzre oly jellemző moderált laposságot lassan el lehet felejteni (persze előző nap Linzben is jártam úgy, hogy a szállásra menet elfogytak a fokozatok és állva maradtam...), mégis csak Ausztriában vagyunk. A magaslatot követően gyorsan le is gurultam a két folyó közé, kikerültem egy falut, átmentem egy hídon, majd megláttam a túra első kaparósávval ellátott emelkedőjét. 40 méter felfelé egy kanyarral, két oldalt fenyves, mellettem-mögöttem szenvedő nyerges. Bár ezt követően volt egy kis völgy, nagyon gyorsan vissza kellett mászni arra az 500 méterre. Hegyen vagyok!! A táj itt már kezdett átmenni legelősbe, Bierbaum faluban pedig már egész alpesi jelleget kapott a táj. Itt valahol álltam meg, hogy akkor csak leveszem azt a kamáslit, mert belefő a lábam, a tornacipő talpát meg addigra eléggé szétnyűtte a fogazott peremű pedál. 

Érdekes módon az egyes szórt települések között találni lehetett járdát, és néhol keróutat is. Ezekre nem szabad rámenni, mert valóban csak tanyától tanyáig tartanak és többnyire az úttest átellenes oldalán futottak. Ismét áttekertem egy erdőn, csak most a 40km/h feletti tempónál fázott az átizzadt bokám. Két faluval és sok kanyarral később aztán kiderült, korai volt azt megállapítani, hogy máspedig itt ma nem lesz eső. Lehet, hogy a felhők ugyanúgy néznek ki reggel óta, de egyszer csak rámszakadt a nagyszemű eső. Egy barkácsáruház parkolójába húzódtam be, kamásli, esőkabát fel. Aztán gurultam tovább, de az erősödő szél minduntalan belekapott az esőkabátba, és sehogy sem sikerült magam mögött hagyni az egyre jobban szakadó esőt.

12:08-kor aztán szépen be is álltam egy fedett buszmegállóba a Pöndorfba vezető út leágazása mellett. 95,3km volt mögöttem, hátravolt még olyan 42 a táblák szerint, míg az átlagsebességem a mászások következtében 27,2km/h-ra csökkent. Délután egyig ott várakoztam, átöltözve pulóverbe, hogy ne fázzak meg a mind hidegebb időben. Hideg+eső+szél a nyár közepén, na pontosan erre az alpesi időjárásra nem voltam rendesen felkészülve. Közben jó néhány kevlár-goretex kolléga tekert el előttem. Egyéb lehetőség hiányában szépen levettem minden szárazat és póló+kerós nadrágban indultam neki a hátralevő szakasznak. Az esőkabátot sikerült behajtogatni úgy a hátizsák alá-mögé, hogy ne kapjon bele a szél különösebben. A km óra viszont szépen kikapcsolt, szóval se sebesség, se távolság. A vidék közben 100% rétre kapcsolt, sehol egy fa, ami különösen kellemetlen szembeszél esetén. Raktam neki rendesen, de ilyen vizes aszfalton a virsligumi abszolúte nem tapad. A fizika persze ettől még működik, a lejtőkön gyorsultam rendesen, kattogott a manuális ABS. Vadállat-módban aztán csak eltekertem a 11 km-re lévő Strasswalchenig, ami a táblák szerint a legközelebb fekvő szignifikáns település, vasúttal. Így ágyikóban feküdve laptoppal a hasamon persze felvetődik a kérdés, hogy miért nem mentem tovább, ha már csak kétszer ennyit kellett volna tekerni, de ott helyben valahogy elég gyorsan rájöttem, hogy minden egyes km-vel közelebb kerülök a tüdőgyulladáshoz. Szóval némi útbaigazítós érdeklődést követően eltekertem a falu vasútállomására. Gyors átöltözést követően derült ki, hogy nem működik a vasútállomáson a jegyautomata, a roppant udvarias forgalmista kisasszony pedig felvilágosított, hogy majd a vonaton kell jegyet venni. 20 perc múlva meg is érkezett az ÖBB Talentje Welsből, én felszálltam, és senki nem kért vagy adott jegyet a végállomásig, bár a következő napon az ÖBB-nek egy szava sem lehetett. Salzburgban aztán elsétáltam a szállásig, közben a szárazabbik csukám is elkezdett beázni, az egyébként abszolút pöpec hostelben pedig épp el volt pusztulva a mosó és a szárítógép, így a jó öreg brute force megoldást választva szépen kivasaltam az összes nedves vackomat. Lehet, hogy büdös, de legalább száraz. Később beszéltem Hajnival, akitől megtudhattam, hogy holnap is eső lesz. Újratervezés. 

Összességében persze nem cserélném el semmire ezt a száz akárhány kilométert és még a megázást sem, mert végre megtapasztalhattam, milyen jó is tud lenni az, amikor az ember Országúton, Aszfalton és közlekedésre alkalmas emberek között teker. Jóóóóóóóó. A Lidérc szerint is.