Cobríta és Lidérc kalandjai

Három kis halvány folt derengett előttem az úton. Egész jó ötlet volt feltenni a meglévő egy mellé még két villogót előre, amíg Robit vártam délután. 9 ledecskével így most meg tudom határozni, hol van az út széle. Hold sehol, csak a vaksötét. Őszintén szólva, gőzöm sincs, mennyi ideje hagytuk el Kecelt, a gyér forgalom fényében nem látni semmit az órából, megállni pedig nem akaródzik. Korábban éreztünk valami nádas fűszeres illatát, de az efféle információk csak a második alkalommal hasznosak. Robi meglehetősen jól bírja, szunyókálásában csak az zavarja meg, ha belém fut hátulról :) .

A srác egyébként pár nap múlva megy ki német földre szakácskodni, ezzel kapcsolatban volt valami útleveles serteperte, ami miatt végül délután 4 körül tudtunk elindulni Szegedről. Az este hét akaráhanyas vonatot így már nem értük el Kecelen, minek következtében bele vetettük magunkat az éjszakába. Atesz mondjuk azt tanácsolta, hogy várjuk ki a reggelt Kecelen, de ezen a 20-30km-en nem múlik.

A korábbi kézzel cetlire skiccelt térképvázlatok helyett most már nyomtattam az útvonal térképét. Egyszerűbb volna persze a kerós térképpel dolgozni, de ezeket a piciket könnyen elő lehet kapni menet közben, és rá van írva minden távolság. Rókus-pályaudvar és Kiskundorozsma között a haladás mondjuk nem volt egy nagy bűvészmutatvány: felváltva káromkodtunk a szanaszéjjel repedezett kerékpárúton Dorozsmáig, ott valahol elvesztettük a keróutat, majd megtaláltuk, erre elfogyott. Az országút ellenben mennyei volt: igazi sima aszfalt. Kicsit forgalmas, de sima. Üllésen és Bordányban mondjuk lehetett volna valami kút az út mellett, mert elég nagy volt a forróság. Egy magát Gárgyánnak nevező helyen álltunk meg pihenni, egy 15:00-kor záró bolt tőszomszádságában. Szépen beburkoltuk a nálunk lévő összes kaját (túúúúróóósbatyuuu), megittuk az összes vizünket, majd irány tovább. Kiskunhalas már amúgy sem volt messze annyira a térképen. A valóságban persze az út is kanyarog, az állathotel mellett elhaladva már erősen gondolkoztunk azon, hogy nekünk is ott lenne a helyünk. Kis vizecske, meg kolbász... újhagymával... És ismét egy ugyanolyan kanyar után ugyanolyan út ugyanolyan kanyarral. Az egyik mögött teszem azt lehetne Pamela Anderson is, csak úgy a változatosság kedvéért. Némi vízzel.

Halasra beérve nem volt túl biztató a vidék, valami lepusztult laktanya, ellenben kék színű kút az út mellett! Amiből épp csak víz nem jön. Jöjjön a "B"-terv! Irány a vasútállomás! Minden város ugyanolyan, így egyenesen tovább haladva meg is találtuk a vasutat a megfelelő objektummal együtt. És ahol vasútállomás, ott víz is van. Tartalékok feltöltve, Nap mind inkább közelíti a horizontot, mi pedig egy órát elvesződtünk a városkán belül. A hőmérséklet csökkent annyit, hogy megdermedjen az aszfalt. A csekély forgalomban, a beálló alkonyi szélcsendben végre módunkban állt elérni egy kielégítő 25km/h utazó sebességet. El kell érni az utolsó vonatot! Én mentem a felezővonal tőszomszédságában lévő keréknyomban, Robi a külsőben. Áramlástani szempontból ideális, illetve a 6 órát is tudtuk így ellenőrizni. Az óra ketyeg, mire valami magasat láttunk a horizonton. Kecel! Nos nem, hanem Imrehegy. Keceleen beérve a Kalocsa-táblát követve értük el a körforgalmat. A Nap lebukott a horizont mögé, segítségkérés céljára begurultunk valami buszmegálló, vagy egyéb épület fala mellé. Nem kecsegtettek bennünket, így elindultunk Kalocsa felé. Még meg is kérdeztük a kerékpárúton sétáló embereket, hogy arra kell-e menni Kalocsára. Kissé furcsán néztek ránk, de végül is igent mondtak. Meg Baja is arra van.

A sötétben azóta elhagytunk egy kivilágított házat. A levegőnek továbbra is fűszeres illata van. Úgy tűnik, lakott településhez értünk: szép hosszú neve van. Remek, a következő Kalocsa lesz! Csak a neve sehogy sem tűnik ismerősnek. Császártöltés, miközben nekünk Öregcsertő kellene. Nos, utóbbi egy sarokkal odébb van, pontosan északra tőlünk. Igazán feltűnhetett volna, hogy Kecel után nem kereszteztünk vasutat. A falutábla után jobbra fordulva begurultunk az első kis utcába, hátha van sátrazásra alkalmas hely. Erről gyorsan le is beszéltük magunkat. Visszakeveredve az 54-es főútra találtunk ellenben egy éttermet és kocsmát egyben. Az étterem sajnos csak 10-ig volt nyitva, és most negyed 11 van. De azért vettünk 300 forintért csokit. Vizünk ugyebár van bőven. Remek. Lóra vissza, ismét vágta az éjszakában. Robi továbbra is végtelenül nyugodt, kapott is egy új villogót hátra az elveszett helyett. Nini, kemping! Kutyaugatás, bácsi elirányít minket egy panzióba Hajóson.

Hajós-pincesor. Megtaláltuk a Kalocsa felé mutató táblát. Első panziónak kinéző objektum sötét. Elindulunk Kalocsa felé a lejtőn, a "vége" tábla előtt jókora épület hirdeti magáról, hogy vendéglátásra szakosodott. Csöngetés, semmi. Kiabálás, semmi. Így éjfél körül már nem akarózott tovább menni. Átgurultunk a csatorna hídja fölött a keróúton, majd a túloldalon felállítottuk az előző évről már ismert 2 személyes sátrat. Judynak sms, hogy ma már nem értünk oda :( . Villogókat keróúton elhelyez, hogy ki lehessen miket kerülni. Kerókat szemben a magas fűbe elrejt, egy ember alszik, a másik őrködik. Két óra múlva váltás. Négykor pedig indul tovább. Robi vállalta magára az első műszakot, jóllakatva a szúnyogokat. A sátorban keresztbe feküdve egész jól el lehetett férni, a lábam felőli rész mondjuk konvergált a keróút és az országút közötti árok irányába. Hamarosan kelnem kellett. Robi szerint összesen egy ember járt eddig arra keróval, amúgy minden tiszta. Baja irányában villámlik az ég, Kecel fölött szintén. Ja, és a fűben nyulak is tanyáznak. Egész jól el lehet lenni a nyári éjszakában két órát, ha csillagos ég szikrázik az ember feje fölött. A Hold sehol, csak a csillagok. Máris jobb, mint az 54-esen, ahol még ennyi se volt. Persze, akkor azt se tudtuk, hogy azon megyünk, de ez részletkérdés.

Négykor már útra készen voltunk. Kecel fölött hevenyen szikrázott az ég, nekünk továbbra is kitartott a szerencsénk. Meglepően gyorsan beértünk Hajósra, majd ismét kint a pusztában. Ekkorra már szürkült az ég, a sokat használt villogókat lassan lekapcsoltam. Miskén nem volt szabad elrontani a dolgot, de a falu kellően egyértelműre lett építve. Innentől a bátyai és a kalocsai templomtornyok alapján lehetett navigálni, mikor melyiket véltük látni. A dolog kezdett komolyra fordulni: pontosan előttünk a távolban csapkodnak a villámok. Nem pusztán derengés a horizonton, hanem olyan teteje-alja és közte a szikra. A megbeszéltek értelmében, ha viharba futnánk, kerót árokba futtat, mi meg a másik oldali árokban keresünk menedéket. Nem egészséges dolog egyedüli magas pontként létezni a Pusztában egy adag vas tetején trónolva. Túl triviális.

Ismét ránk mosolygott a szerencse, hamarabb értük el a kereszteződést és fordultunk Kalocsa irányába, mint a vihar. Kaját kell szerezni. Ismét "ugyanolyan minden város" alapon folyamatosan haladtunk előre, elérve a főutcát, majd a táblák alapján eljutottunk a Piacra. És a frissen kinyitott pékségben ott sorakozott a sok minden finomság! Robinak elég keményen kellett leterelnie a kajáról, hogy ne kapjak gyomorfájást a hirtelen behabzsolt mindenfélétől. Már gurultunk volna a vasútállomás irányába, amikor az első kereszteződésnél leszakadt az ég. Pont volt annyi időnk, hogy visszarohanjunk a fedett piac teteje alá. Ismét üdv a péksütik világában és még meg se áztunk. A szemünk mondjuk majd kifojt. Az eső hamarosan elállt, hat órakor értünk oda a Vasútállomáshoz. Ne legyünk kegyetlenek, Judyt csak hétkor ébresztettük fel, hogy "meggyüttünk". Addig élveztük a kalocsai népviselet stílusában kifestett állomás és a zsömleszínű hosszútacskó társaságát, amint valami nagyon fontosat ugat. Illetve volt valami vonat is. Judy aranyos volt, megmutatta a szobánkat, amit alapos szunyálás követett.

Valahogy a nap során aztán megnéztük a várost, kitekertünk a Duna partjára, szóval kellemes társasági élmény volt :) . Este széladatokat frissítettünk, a met.hu ugyanis kamu 30km/h-s szelet jósolt, ami szerencsére nem jött be.

Következő napon indultunk vissza Szegedre. Az út ezúttal tökéletesen a tervek szerint zajlott, hajnalban vágtattunk ki a pusztába, Kecel és Imrehegy között motoros felvonulókkal találkoztunk, majd dél után nem sokkal beértünk Szegedre. Meg sem álltunk a legközelebbi mars téri lángososig, ami mondjuk utólag nem volt túl jó ötlet.

És ez még csak a bemelegítése volt a 2004-es nyárnak!