5. nap Jezera-Biograd-Zadar-Bibinje (80km) "Kerekecske-gombocska és az angolna"

| |

 

Dalmácia mindig a fordítottját hozza annak, amire az ember számít. A vidék eme paradox viselkedésére volt a legjobb példa ez a nap. A tervezett öt órási keléssel szemben hatkor sikerült előkeveredni, majd szembesülni a rózsaszín táskát megszálló hangyusok hadával. A rakodás emiatt némileg elhúzódott, sőt, Dova hamarabb lett kész, mint mi. Közben persze az ember felavatta a parti infrastruktúrát jelentő, áfonya illatú toi-toit (papír megint volt benne). 8:10-kor sikerült végre elindulni, hogy eljussunk Zárába (Zadar). Az elején még az ismerős úton jutottunk ki erről a gyönyörű szigetről (Hajni is elkezdte értékelni a földi paradicsomot, látnivalóan jót tett neki a két nap pihenő – alaposan megacélosodott a kislány). Majd ismét elértük a jó öreg 8-as utat. A forgalom mérsékelt volt, az alakzatot ellenben sokkal nehezebb volt tartani. A három kerón lévő rakomány eleve problémát jelentett a haladás összehangolásában, mivel eltérő lendülettel mentünk neki így az emelkedőknek és lejtőknek. Az Egyes, a rá kapcsolt dögnehéz utánfutó miatt a lejtőkön előre szaladt, majd az emelkedőkön értük utol. Végső soron ez nem jelentett kezdetben akkora problémát, hiszen átlagosan kiegyenlítetten haladtunk. Hajninak viszont szépen döglődött az első váltója, ami csak nem akarta a 3-as fokozatot. Erre pedig a mind lankásabb vidéken egyre nagyobb szükség volt – lelkes kerregtetéssel azonban előbb-utóbb mindig sikerült felvarázsolnia 2-esből a láncot, később pedig már vissza sem kellett nagyon kapcsolnia. Továbbra is olyan 10 km-enként sikerült megállni és inni, bár a haladás erősen összehangolatlan volt. Nehéz volt egyszerre figyelni az Egyest és a Kettest. Dovát azért, hogy az ember rájöjjön, mit is akar csinálni haladás közben, Hajnit pedig azért, hogy ne essen ki az alakzatból oldalirányba. Nekem pedig a lejtőkön másodperces gyakoriságú fékimpulzusokkal kellett stabilizálni a Cobríta pályáját, hogy ne szaladjak bele az előttem haladókba. 
Pirograd és Drazsé között szolídan hullámzik a táj, olyan kellemesen. Drazséban sikerült az úttól balra, lejjebb találni egy kellemes kisboltot. Ismételt vízfelvétel – majd megtaláltuk a túra legfinomabb rétesét. Bőven megérte a 6KN-t, még egyszer vissza is mentem a boltba egy második körre. 
Biograd következett. A könyv szerint csodás kilátás és bla-bla, nekem ez kissé túlzottan nagy tömeggel társult. Hajni mondjuk nagyon élvezte, hogy 1.0-s naaagy strandon lubickolhat. Magam részéről örültem a talált árnyéknak, és a polifoam mellett a köves talajon üldögélve befejeztem a Mission of Gravity-t. Utána némi szunyóka következett (ezen az éghajlaton egyszerűen muszáj). A klotyó itt is tiszta, ellenben 2 KN-ba kerül. A vidéket a tömegturizmus tartja markában, sok-sok honfitársunk ottléte már-már zavaróan hatott. Hajacska kedvence az az apuka volt, aki a fagylaltosnál lassan és érthetően többször a fagyira böködve mondta, hogy „három csoki”. Mert azt, hogy „trie” már derogált megtanulni – az angolról, vagy németről nem is beszélve, amit a helyiek nagyon is ismernek. Ezek után örültem, amikor visszaértünk a príma 8-asra. A napocska persze lelkesen sütött, mint mindig – és menet közben megcsodálhattuk a sokadik „tűzifa ingyen elvihető” (valójában erdőtűz veszélyét jelző) táblát, plakátot.   
A levegő tehát szépen fortyogott, Egerentyű azonban stabil maradt. Büszkeség töltötte el kicsiny szívemet, mikor is már teljesen alföldi jellegű terepen haladtunk szorosan a tenger mellett. A táblák tanulsága szerint mi éppen a horvát Riviérán voltunk. Bizonyára, viszont az út mellett pompás szabadstrandok kínálták a vadkempingezésre alkalmasabbnál alkalmasabb helyeket. A szél mind inkább szemből kezdett fújkálni, mikor áthaladtunk a mindenféle szentekről elnevezett falvakon. A vidék paradox jellege azonban ismét megtörte az idillt. Most, hogy a Kettes rendesen kiképződött, a világutazó Egyes kezdett szétesni. A ritmikája látnivalóan szétesett, teljesen értelmetlenül és kiszámíthatatlanul váltott, miközben visszautasította azt a felajánlást, hogy beülök én előre tolni a szelet. Az általam ismert haladási szabályok tehát messze nem voltak alkalmazhatóak ez esetben sem. Zadar bejáratánál a 8-as négy sávra szélesedett, valószínűleg az autópálya feljáró közelsége miatt is. Valami hülye autós liba itt nem bírt magával és nekiállt dudálni ránk az egyik felüljáró alatt (miközben teljesen kiszámítható pályán haladtunk totál az út szélén). A ragya verné ki a pudvásra szoláriumozott agyát az ilyen idegbeteg kétárbócos idiótának. A Lidlbe lekanyarodás után meg is emlékeztem róla úgy két sorban, hogy így oldjam a feszültséget. Ismét táplálékfelvétel, illetve sántikálás az egyenetlen haladás miatti folyamatos újraindítások miatt. A jobb csuklóm (hátsó fék) mellett a jobb térdem is elkezdett fájogatni, ami már tényleg ciki. A kereszteződésnél szépen bementünk a városba a 8-asról balra levezető utat követve. Mivel ismét csak az 1.0-s papír térképre hagyatkozhattam (az elektronika az Egyesnél valamiért nem működött), összesen annyit tudtam, hogy van egy kemping a város északi és déli részén. A déli kempinghez a vasút alatti aluljáróhoz balra kellett volna fordulni, de hiába kiáltoztam hátulról, a konvoj haladt tovább egyenesen. Tehát akkor észak. Mivel két éjszakát töltöttem el a retekben vadkempingezéssel, nagyban vágytam arra, hogy végre civilizált körülmények között hajthassam álomra a fejem. Ergo ismét követvén a szokásos eljárást, beültem előre szimatoló üzemmódban, hogy megtaláljam az északi kempinget. Eme tevékenységemben olykor segítségemre voltak a véletlenszerűen kirakott táblák is. A technikához hozzátartozik, hogy ha az ember elöl ül és útvonalat keres, akkor kissé előrébb megy a többiekhez képest (ezáltal a többiek képesek időben korrigálni az Egyes tévedéseit a sávváltással, kanyarodással kapcsolatban). A sebességet is sikerült végre a gazdaságos közeli tartományba tornásznom, mert a folyamatos alapjáratozás az elmúlt pár napban már kissé kerekecske-gombocskás volt. Pár km zümmögés után elértük az északi tábort, ahol viszont bődületes árak fogadtak minket. Ekkor kb este nyolc óra volt. Meg kell találni a déli tábort. A térkép mindössze annyit mondott, hogy a parton kell végig menni és a déli kikötő mellett ott lesz az autocamp. Na, itt már jobban adtam a Fenevadnak, mivel az út előbb valóban a part mellett kanyargott (egy irányú útként vezetve egészen a történelmi belvárosig – ami a változatosság kedvért ismét egy félszigeten kuksolt). A bélváros után már kénytelen voltam szóba jövő kis utcákon át rövidíteni, hiszen a parti út szembe lett volna egyirányú. Déli irány belőve, padlógáz. Rendkívül jól esett a dáridózás a mind szűkebb utcácskákon keresztül. Olykor hátranéztem, a csapat a nyomomban loholt, de ez esetben nagyon nincs is más feladatuk. A cél az, hogy megtaláljam a campinget minél hamarabb, nem pedig az, hogy andalogjunk valamerre. Nos, a déli kikötőt (nem messze a kemping feltételezett helyétől) valóban megtaláltam, azonban Dova addigra beszélt egy helyi népelemmel, aki lebeszélte a további kutatásról, mivel az ojjektum állítólag 15 éve zárva van. Bukta. Térképen újratervezés, a legközelebbi kempinget a legközelebbi déli falu (Bibinje) déli részén jelölte a térkép. Dova visszaül előre, indulás vissza a 8-ason. Lámpafénynél fordultunk rá a faluba vivő útra. Előbb elhaladtunk egy kivilágított, ámde totál üres Tomca autocamp mellett, majd sikerült megtalálni az első templomot. A második után következne a térkép által jelzett camping. Haladunk hosszába a falun, de csak nem látunk semmit, kislányokat megkérdezzük, ők sem tudják, egyedül egy srác mondta, hogy előttünk lesz majd valahol valami valószínűleg. Így láttam meg egy út széli házra kiírva a „Dido Camping” feliratot. Megint szólok hátulról, Egyes válaszra se méltat. Beülök mellé, hogy megismételjem a kérdést, erre lecseszés, hogy biztos kamu, és hogy ha azt látnám, hogy „Dova Camp”, én annak is megállnék. Hát mondom naná, elvégre campinget keresünk vagy mi a szösz. Csak sikerült tehát visszakanyarodni, mire a nagy „campelés” hatására odajött egy srác, aki épp a ház előtti furgonhoz igyekezett. Frankó, a faterjáé a camping, ami a földrajzilag nem a háznál van, hanem délebbre, a part közelében. Királyság, kijön az öreg, aki németül tud. Jó másfél éve (legutoljában Drezdában) kommunikáltam németül, főleg ilyen furcsa tájszólás mellett de hamarosan kiderül, hogy 120 KN a szállás. Baba. Sőt, még kocsival le is kísér minket, mivel kissé kanyargós az út (tényleg az volt). Öröm és boldogság, idén korán jött a karácsony. Beültem a kocsi mögé és beleadtam, ami a csövön kifért. Cobríta imádta, ahogyan én is. Hátrapislogva láttam magam mögött Hajni első lámpáját, tehát a csapat követ. Rövidesen elhagytuk a 8-ast és kis, majd kisebb és még kisebb utcákon zúztunk végig. Végül ott volt a guszta kis camping, épp csak Dova nem volt mögöttünk. Hajnit otthagytam a bácsival kommunikálni, jómagam csomagostól visszazúztam a 8-asig, miután telefonon nem sikerült elérnem a Mestert. Ott megtaláltam, és elvezettem a táborig. Bácsi ott maradt a kocsival és fényszóróval világított, amíg felvertük a sátrat a NEM KÖVES talajon. 
Kiperkáltuk a dellát. Nagy diadal volt a szívemben, hogy sikerült a végén mindent ilyen frankón elintézni. Ennek hatására mentem oda Dovához megkérdezni, hogy „na, milyen voltam”? A kapott válasz rímelt a klasszikus „marhajó, megverjünk?”-re, ugyanis a Nagy Világutazó Mester közölte, hogy holnaptól külön válnak útjaink. Mondtam én, hogy paradox egy hely ez. Indoklásul annyit tudtam meg, hogy nem tudunk egy ütemben haladni – ami tökéletesen igaz – kiegészítve annyival, hogy a srác egyesként abszolúte nem törődött azzal, hogy menet közben standard jelzésekkel tudassa a mögötte haladókkal megállási és kanyarodási szándékát. Tehát ebből a szempontból oké, Hajnival frankón össze tudtunk dolgozni, az ütemezés is stimmelt, tehát a túra további napjai során nagyobb átlagsebességet és rövidebb menetidőt tudtunk letekerni sokkal kevesebb energia befektetésével. Másfelől viszont a túra úgy indult, hogy még a pumpát sem kell hoznom, mert nála úgyis minden van, illetve az utánfutón vállalta a sátor és a plédes csomag szállítását. Ott álltunk tehát javítócucc nélkül (azaz mindössze egy tartalék belsővel, egy 15-ös kulccsal és gumileszedővel), pumpa nélkül két új csomaggal. Frankó. Minden esetre roppant kellemes volt este és reggel is folyóvízben tusolni (reggel már meleg vízben, miután rájöttem, hogy fordítva vannak feltéve a gombok) és jóót aludni a sátorban. 
Ekkor már a km számláló 221 km-nél járt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://midnight-rider.blog.hu/api/trackback/id/tr711356744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása