90km, kb egész nap, magyar horror - osztrák menyország
Hét napig vágtázni folyamatosan. Igazából nem az első napi 180 kilométeres Szeged-Fehérvár szakasz a nehéz, mert az bármikor összejön Lidérccel. Nem is másnap a Bakony átmászása, majd a szembeszél a Kisalföldön. Hanem az, amikor harmadnap is fel kell mászni a bringára és folytatni a darálást. 2014 augusztus 12-én reggel kiszivárogtunk a sátorból, az ember vett még egyszer egy jó kis forró fürdőt, miközben gyanakodva nézegette a szürke felhős eget.
Hajni Hanah Troll sátrának van egy komoly előnye: épp olyan gyorsan össze lehet csukni, ahogyan az ember felállítja.
Jó fertályórával később meg is állapodtunk a belvárosi hamburgeres előtt reggeli végett. A Nap is megtisztelt minket jelenlétével, így még melegünk is volt. Hövej felkeresése eredetileg Lapu ötlete volt, de ő épp Skandináviában végzett nagybani keróalkatrész-terítést. Nem, mintha félteni kellene miket :D . A helyiek mérsékelt figyelme mellett fotózkodtunk egy félórát a susnyásban teljes vétőöltözetben és anélkül.
Ahogy ismét északnak fordultunk ismét élvezhettük a szembeszelet. A táj szép füves-rétes, megfelelő helyekre telepített facsoportokkal. Vitnyédnél azonban fel kellett hajtanunk a 85-ös főútra. Egy olyan jellegű utat kell elképzelni, ami aszfaltból épült, így a kamionok nem taposták szét - ellenben nem véletlen, hogy egy autópályát építenek vele párhuzamosan. Szoros formációban kotortunk a böhöm széles aszfalt szélén, de összességében teljesen komfortosnak bizonyult - kb. mint az osztrák egyes, csak az jobb. De ide nem kellett biciGliút, mert nem veszélyes. Utólag belegondolva ezen kellett volna menni egészen Sopronig, de mi kalandvágyó tagjai vagyunk a Nemzetnek és szeretünk veszélyesen élni, így Fertőendréd felé lehajtottunk, hogy mögnézzük a "fertő-menti kerékpárutat". A rutinos olvasók (vagy a tapasztaltak) már bekészítették a popcornt, mert tudják, amit mi még csak sejtettünk ((t)ősmagyar kerékpáros paranoia). Az első falunál már volt némi össze-vissza aszfaltozott akármi, de Boti nagy bölcsen nem detektálta. Fertődnél azért csak rámentünk, mégis Merkel-néni adta a pénzt ahelyett, hogy a Rajnába dobná, vagy a görögöknek adná, vagy venne egy újabb pasztell-színű ridikült. A ridikül jobb választás lett volna. Miután ettünk még egy kamuhamburgert (Oskola utcában, Bartók téren Hamburgert árulnak, itt nem) és rutinosan majdnem Ausztriába vittem a fiúkat (csak a rossz Ausztriába) csak rámentünk arra a Fertőd-Fertőszéplak-Hegykő-Fertőhomok-Hidegség közötti horrorra, amiről még Samara is visszamászna a tévébe és doktori értekezést írna a talajvízvédelem etikájáról. Szimpla sorközzel, 9-es betűmérettel.
Az egy dolog, hogy tele van gyaloggal, mert a gyalog tudja, hogy ez egy JÁRDA. Akkor is, ha a biciGlisjárda mellett van egy ugyanolyan gyalogos járda. Fertődön szép magas dudvát is ültettek mellé, jó tüskéset, amit utána nem nyírnak, így a délamerikai kecskefojtogató inda vagy pofán vágta, csak a karját vagy a lábát húzta meg a túrázónak, ha a szembejövők miatt el kellett hagynia ennek a rémségnek a középvonalát. És természetesen minden mellékutcánál szegély, hogy pusztuljon a tengely meg a golyóskosár. A rakomány nullkilométeres takaróponyvájába azóta is úgy vele van állva néhány tövis, hogy ki nem szedtem (innentől már nem volt nullkilométeres...), a vasúti átkelést is sikerült szép labirintusosra csinálni, hogy az ember mindenre figyeljen csak a vonatra ne. Robi törte elől az utat én meg utána, Boti pedig bölcsen lemaradva szemlélte a műalkotást. Ez az izé olykor oldalt váltott előre be nem látható módon, néha kikerülte a semmit, párszor megpördült a tengelye körül és k-popot énekelt.
Robinál nehéz volt eldönteni, hogy azért nyomja ennyire, hogy minél gyorsabban a végére érjen, vagy hogy ne sikítsak olyan közelről a fülébe. Az agyam akkor dobtam el, amikor valamelyik napalmmal egyengetnivaló kistelepülésen emelkedőn kellett S kanyaros oldalváltást végrehajtani, majd ügyes család bukkant fel előttünk, akik 3 éves Pistikét pont elénk terelték. Itt már hangosan is megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy VISSZA AKAROK MENNI A KAMIONOK KÖZÉÉÉÉÉÉ!!44!!!. Sebaj, kaptunk még egy elnyújtott lejtőt is a végén egy betonfallal és szűk S-kanyarral. Végre valahára kiértünk az erdőbe és nem mindig indokoltan hullámzott a végre aszfaltos kerékpárút. 2005-ben jártunk erre, akkor még a fagyökerek is felnyomták. Most csupán homokcsapdák voltak a nulla első deriváltaknál és belógó gizgazok az inflexiós pontoknál. Fertőboznál azonban kiderült, hogy létezik értelmes élet is a Földön: nyílt kerékpársávok voltak felfestve lakott területen belül. Balfnál értük el az első komolyabb emelkedőt. Itt kezdte magát megbosszulni az elmúlt kilométerek gyorsít-fékez-visszagyorsít-helikoptert vezet játéka és a hideg: 100 méterrel magasabbra kellett volna 3,4 km alatt eljutni, azonban Robi elég gyorsan lemaradt - én viszont nem tudtam megállni, mert a bal térdem elkezdett vészjóslóan kattogni és továbbra is legfeljebb 2-6-ba tudtam visszakapcsolni. Úgyhogy felberregtem a Sopron tábláig, ahol nagyjából az alja kezdődik és megvártam az urakat. Hamarosan becsapódtunk Sopron belvárosába és a főtéren lévő étteremben hozzáláttunk, hogy elsajátítsunk egy kiadósnak tűnő pörköltet.
Nem voltunk túlságosan odáig az alpesi nyártól (még az eső is szemerkélt) és még igencsak sok hiányzott Kőszegig. Szóval mi lenne, ha itt aludnánk Sopronban? A szavakat tettek követték, de kiderült, hogy a kolesz szobák árai kívül esnek az értelmezési tartományunkon. Semmi gond, majd sátrazunk Burgenlandban. Kifötörtünk a Tecsóba (előbb elhagytam a fiúkat, majd összetalálkoztunk, végül a magasságos kerékpárút tűnt el alólunk egy trükkös körforgalomnál, utána mellettünk a belső sávban egy népelem a nagy semminek nyomott satuféket a hullaszállítójával, végül egy fószer kiosztott minket, hogy miért nem a mellettünk húzódót kitáblázatlan járdán kerózunk - ilyenből mindenütt van egy. Vagy több.). Lényeg, hogy a Tecsóban irgalmatlanul bevásároltunk, én pl. vettem foghagymát megfázást ellen. Boti legnagyobb örömére, elvégre egy sátorban aludtunk :) . Olyan délután 4-5 körül lehetett, amikor egye fene alapon csak nekivágtunk annak a Burgenlandnak. Trükkös körforgalomig vissza, majd egy frankó aluljárón át a vasút alatt, majd felfordulás a Harkai útra. Elviselhető emelkedő volt, de a kabátot nagyon gyorsan levettük. A faluig ilyen szokásos szakadt közúton mentünk, a falun meg szerencsére olyan gyorsan szaladtunk végig, hogy sehol nem álltunk meg. Az egy sáv széles úttest ugyanis hirtelen megjavult és beléptünk a gyönyörök világába.
Ahol épp megemlékezést készültek tartani a vasfüggöny lebontása alkalmából. Mi vagyunk a leghálásabbak, tegyétek, már itt se vagyunk! Az Fertőd-Balf horror után következett a végtelen minőség birodalma:
Hát igen, az osztrákok tudják, hogyan kell építkezni. Tömör aszfalton suhantunk le Neckenmart faluba, ahol Boti vagy Robi kidobott egy adag szemetet egy igazi osztrák szemetesbe. A helyiek valamiért szeretnek MINDENT kiírni a kereszteződésekre, így padlógáz-30km/h mellett kellett mindig leolvasni, hogy Horitschon vagy Grosswalrassdorf - az ilyenek miatt lesznek a navigációs pontok Hortenzia meg Gross-ként elnevezve. Szóval Hortenzia után jött ismét egy minőségi 60 méteres emelkedő. Jóga légzéssel iparkodok felfelé (kifúj-tapos-kifúj-tapos) és még arra is jutott a levegőből, hogy amikor Robi mellett elgőzmozdonyozva dudáljak neki. Itt még az emelkedők is jobbak. Ráadásként a Nap is kisütött, így amikor Grosswalrasdorfban a focipálya melletti 50 méteres keróút végén térképnézésért folyamodtam (guszta kis pihenő asztalokkal, padokkal), akkor Boti cigivel a szájában és alkoholmentes sörrel a kezében megjegyezte, hogy "haladunk, mint állat" :).
Kicsit visszatolatva és a körforgalom megfelelő kijáratát elhagyva rövidesen a "Langentaler Landsrasse" aszfaltján hasítottuk a levegőt. Pontosabban előbb 40 méter felfelé, de lefelé már határozottan hasítottunk. Unterpullendorfnál ráhajtottunk a Kőszegre vezető 61-es főútra (különbség? ugyanolyan jó, csak még szélesebb :) ).
Mellettünk a nagyjából felhagyott régi vasútvonal utalt arra, hogy az eszetlenség által okozott sebeket még nem sikerült maradéktalanul meggyógyítani. Mannersdorf an der Rabnitzban megálltunk lámpákat telepíteni, mert az éj sötét leple lassan ránk készült borulni. Én meg nem tudtam eltalálni, hogy az előttünk lévő magasabbik hegyet is meg kell-e mászni. Mert így is volt egy 80 méteres kupac, aminek a másik felén 40++km/h ereszkedés közben a tök sima aszfalton lerepült a hátsó lámpám. Természetesen egyből begyújtottam a sugárféket, hogy a többiek is belémdurranjanak... Szóval helyette egy hátsó lámpával leereszkedtem Rattersdorfba és csaptam egy balost, majd a forgalomból kiállva megnéztem mit is hagytam el. Természetesen a jobbik hátsó lámpám szállt el. Idén ez valamiért szokássá vált nálam, már legalább az 5. lámpát hagyom el, ölöm meg, vagy csak úgy maguktól pusztulnak el.
Kőszegig már semmit nem kell mászni, csak követni az alászálló 87-es főutat, melynek honi szakasza pontosan emlékeztetett arra, hogy hol is járunk. Rövid szálláskeresés után találtunk egy szimpatikus tavat és egy úriembert vizslával (vizslás úriember csak jó úriember lehet), így ott tölthettük az éjszakát sátorban a parton (asztalok, tűzrakóhely, tiszta toi-toi).
Robi hálája jeléül meg akarta kínálni a nála lévő valutával, de az úriember bölcsessége is végtelen volt, így nem fogadta el. Kiadós táplálkozás, majd szunya következett.
Összességében nem haladtunk valami nagyot, de a Sopron-Kőszeg csodálatos volt, Fertőd-Sopron között pedig a kerékpárút használatához tankot javasolnék.
