November közepén 80 kilométeres dombvidéki túra? Igen, blogunkat is utolérte a globális felmelegedés nyomán szélsőségesen enyhe időjárás. A 40 perc alatt megmászott négy kilométer hosszú Budakeszi út harmadánál így is derekasan fújtam a párát. A 160 méteres szintkülönbség papíron 3 százalékos emelkedőt jelent - péntek délelőtt ráadásul mindenki befelé csoszog, így én szépen kolbászolhattam felfelé a 3-as fokozat mellett létező legjobban visszakapcsolt állapotban számológép szerint 6km/h-s átlaggal, ami erősen gyalog-tempó. A kerékpáros azonban nem bogár, hogy gyalogoljon, továbbá 10 perc után már-már úgy tűnt, hogy lassan felérek a tetejére. Trükkös módon hol meredekebbé válik a dolog, hol kevésbé. Így még a kedvenc optikai csalódásom is fellépett:
Az iszapszemű hegyvidéki rájáknak ez a jelenség bizonyára nem új, de nekem, alföldi patkánynak mindig meglepő, ha nem vízszintesen állok. Következtetés: ne menjek kőművesnek és ragasszak vízmértéket a vázra. Ez valami olyan dolog lehet, mint amikor a hegyi ember lejön a laposra és kiidegeli a fél órája tök ugyanolyan messze lévő templomtorony látványa (oké, a Doboz-Vésztő úton idomtalan messziről látható kanyar eddig mindenkiből kihozza az állat :) ).
Nagyobb térképre váltás
Mint már mondottam, fölfelé totyakodásom közepette nem nagyon jött jármű mögöttem. Ezt az idilli állapotot a 10. perc után egy csuklós BKV busz törte meg. Az úttest borzasztóan széles volta ellenére a rémesen tömődött szembejövő sáv miatt sehogy sem akart megelőzni, merthogy oldaltávolság. Atom mindig ezen rugózik, de az én idegeimet már totál kiölték az országúton, szóval szívesen jeleztem volna, hogy előzzél már megfelé tisztelt buszvezetőbácsi, mert még rá tetszik hajtani a mögöttem klaffogó nyelvem hegyére, az meg feltekeredik a busz első kerekére és kész a baj. A szituáció láttán a szemből érkező busz megállt és villogott, hogy szorgos kísérőm majd ott befér. Nem fért be, de itt már én se bírtam cérnával, így nyeregből kikelve kezdtem taposni serényen, mert megláttam a kocsisor végét.
Végtelennek tetsző hajrám végén végre tisztává vált a túlsó sáv is, hogy megelőzhessen a nagy sötétkék bálna és 100 méter múlva beálljon egy megállóba utast cserélni. És még csak meg se köszönte :( .
Ezt követően az út felkunkorodott az erdőbe, a jobb oldalamon pedig valami szögesdróttal nagyon védett objektum húzódott. A lefelé irány persze majd kárpótol, gondolná az ember. Felérvén a nyereg tetejére kezdtem sejteni, hogy ez most nagyon másmilyen lesz: az út előttem meredeken tart lefelé, a horizonthoz pedig gyanúsan felfelé kell nézni. 1,5 kilométernyi "miért hagytam otthon a fékezőrakétát" élmény következett a számológép szerint 4%-os (a meredekebbjén 5%-os) lejtőn, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a repülőmókus-pózban (aerodinamikai fékezés mellett) hátsó kerék kb. másodpercenkénti fékezésével még 52km/h-is gyorsult a Lidérc, majd a szorosra fogott első-hátsó fékek másodpercenkénti kiengedésével 40km/h körüli tartományban ficánkolt. Immáron lakott területen belül. Végig zöld lámpák ékesítették az utat, ámde egy roppant előzékeny sofőr pont az orrom előtt állt meg gyalogost átengedni (el nem ítélhető módon), így volt szerencsém egy tehervonatos megálláshoz is (az első fékem borzasztómód tud vernyogni azokkal az eredeti, tömörgumis pofázmányaival).
Más izgalom ellenben nem volt, így hamarosan elhagytam Budakeszit az ismét felfelé kunkorodó úton Pály irányában. Ez már egy kifejezetten meditatív környék: forgalom alig, szép kis erdők mindenfelé, olykor kilátás a Zsámbéki-medencére, de max fokozatban a kormányon feküdve szépen le lehet küzdeni azt a 60 méteres szintkülönbséget. A helyi jellegzetességeknek megfelelően a jutalomfalatot úgyis megint belterületen kaptam meg, amikor Pátyon át egészen Biatorbágyig lejtett az út. Eredetileg Pátyon szerettem volna valami vizet vételezni boltban (a készpénzemet még a Nyugatiban elköltöttem csokira, a lakatom Szegeden maradt, nálam pedig csak kártya volt), de Budakeszihez hasonlóan ez a település is hamarabb véget ért, minthogy lelassultam volna. A Füzes-patak völgyében haladva így átkeltem az M1-es autópálya, az 1-es főút és az 1-es vasútvonal alatt, majd megálltam a viadukt lábánál enni. 12:45 volt, 25,4km telt el a Nyugati óta, ahonnan 11:15-kor indultam, ez a 17km/h-s átlag versenykeróval azért nem túl délceg. Biatorbágy után rögvest emelkedni kezdett az út. Amit épp aszfaltoztak. Félpályás útlezárással 500 méteren, 20 méteres emelkedővel, nyalókás emberrel, és a hátam mögött egyszer csak egy busszal. Miután ez nem a Tour de Franc és én pizzával megyek szteroid helyett, a felénél szépen félreálltam. A túlsó nyalókás ember rendes volt, mert nem indította rám a szembejövő forgalmat, amit megköszöntem neki. Megéri a mászás: a dombtetőről ismét gyönyörű kilátás nyílik a medencére. Etyek látványosan borvidékként specializálja magát, amit útmenti pincészetek jeleznek. Olivér helyett most vízre lett volna igényem, de bolt az persze sehol. Semmi gond, a falu határában ismét következik egy 1,3 km hosszú, 80 méter magas és 4%-os emelkedő. Indulás előtt kérdezze meg tangenstáblázatát és műszerészét. A 2004-es dicső túránkon Lacival itt már sétálósra vettük a figurát, most azonban a kormányon heverészve lépdeltem egyre feljebb. Az út mentén biztonságos távolságra kék bogyós cserjék tenyésztek, de csak azért sem álltam meg. A Vajna-stúdió jelentette a csúcsot, ahol egy rendőrautó is pózolt. Egy versenykerós kolléga csúnyán elhúzott mellettem, az első váltóval pedig sikerült túldobni a láncot a nagytányéron, így ki kellett állnom egy pillanatra. Bármilyen hihetetlen, de ebben az irányban érdemes teljesíteni ezt a távot, ugyanis csak így kapunk szép hosszan elnyúló lejtőket a masszív emelkedőket követően. Egyszer kipróbáltam fordítva és nem volt túl kellemes. Hihetetlen, de alig volt valaki az utakon. Elég volt feküdni a kormányon, követni az íveket 30km/h fölötti tempóval, mire a Szent László patak hídjánál elhúztam az iménti kolléga mellett. A soron következő elnyújtott emelkedőt már max fokozatban is meg lehetett mászni. Alcsút előtt van egy festői platánsor, ahol a szintkülönbség csak 20 méter, az út viszont borzasztó mód szét van rombolva. A forgalom hiányára és a forgalomlassító táblákra tekintettel sávközépben haladtam, mire a távolban feltűnt egy busz. Kényelmes 40km/h tempómnál végre nem állt fenn az utolérés lehetősége. 
Alcsút közepén végre találtam egy boltot POS terminállal, így berohantam vízért pontban 2-kor. 47km-re és 2:45-re a Nyugatitól továbbra is hoztam a kemény 17km/h átlagomat. Fehérvárig már csak egy durva cél maradt: az orrom előtt heverő alcsúti emelkedő. 80 métert kunkorodik felfelé az út a következő 1,9 kilométeren. Az elején még a Boglári vízfolyás és az arborétum van a jobb oldalunkon, majd hagyományos erdő következik. A legendárium szerint 2004-ben innentől Fehérvárig végig maximális (3-7) fokozatban kotortam Vas Paripával + heti motyóval. A dolog hihetőnek tűnik, tekintve, hogy akkor már kellően sok száz kilométer volt a lábamban. Jelen esetben a lejtő már megint a következő lakott területen lett a legfinomabb, ámde innentől már csak nyomni kellett. Hajni elindult vonattal Fehérvárra, így ismét keró-vonat verseny volt kilátásban. A legutóbbit ugyebár én nyertem Soltvadkert-Fehérvár viszonylaton, a hátralevő 30km-es távot pedig illene egy óra alatt lezúznom.
Lovasberénybe egy finom lejtővel érkeztem be, majd egy kissé morzsalékosabb szakasza következett a 811-esnek. Forgalom itt is alig, ellenben a déli irányban ott széplett a Velencei hegység masszív tömbje. Egy varázslatos kanyarban egyszer csak elém került a múlt idejű 6-os vasútvonal. Kissé meglepett, hogy délről északnak keresztezi az utamat, mert nem emlékeztem, hogy korábban találkoztunk volna (Szentes óta kissé érzékenyen reagálok a sínre). Utólag kiderült, hogy a vértestarcsai átjáróban leaszfaltozták az átjárót. A következő domborulat már a pákozdi gyepes sziklát hozta a bal oldalamra, így sejthetően mind közelebb voltam Fehérvárhoz. A vasút ismételt keresztezése után megpillantottam a tavaszi futásom helyszínét. Igen, ez továbbra is szépen tart felfelé. A maximális fokozatot elég jól bírtam Alcsúttól és csak egész mérsékelt ingerem volt a vas eldobására és a fűben hentergésre. A lejtő szerencsére egyenesen bevitt Fehérvárra, így a végére még csak megnyomhattam Lidércke orrát. Örömét ismét brutális huhogással adta az érdeklődő tekintetű járókelők tudtára. Összességében 15:45-kor értem a célba, természetesen a vonat előtt. Imádnivaló útvonalról van szó, csak bírja fékkel az ember.
