Cobríta és Lidérc kalandjai

Minden utazás egy lépéssel kezdődik, Csí erről írt két csodás posztot a tízperc bringán. Az én első kerékpáros "lépéseim" a Szent István úttól a téglagyárig vezettek a 24-es single speed (kézifékes!) Csepel Tornádómmal, nagymamámmal a hátam mögött. 5(?) és 9 éves korom között ugyanis volt szerencsém teljes mértékben elfelejteni a kerékpározást, így aztán újra meg kellett tanulnom nyeregben maradni azon az akkor még jókora vason. Nagymamám minden esetre rendületlenül gurított végig az utcánk járdáján, így miután pár hétre rá már nem mentem falnak, elmentünk biciklizni. Később már egészen a Csillag TSZ-ig is eljutottam, akkoriban értek a vadnarancsok az út menti fákon.

A bogyós útszéli cserjék gyümölcsi iránti vonzalmamat is ekkor szedhettem össze, tekintve, hogy még távolabb - ahonnan nagypapámnak hoztunk hidegen sajtolt napraforgó olajat a reggeli fokhagymás pirítósához - éppen érett az ónabóna/órabóra/ringló. Közlekedésföldrajzi szempontból ekkoriban arany életem volt: a Kanyar után ott volt a Kisiskola, valami 30 házat kellett sétálni odáig - jól jött, ha az ember papucsban indult el reggel és csak fél távon tűnt fel a hiányosság, vagy mondjuk a padjához érve vette volna le a táskáját, csak éppen nem volt mit. Ráadásul itt ismertem meg Gabeszt és Robit - utóbbival már találkozhattatok a 2005-ös Orosháza-Orgovány-Várpalota-Győr-Sopron túra leírásánál. Gyerek korom nagy részében velük futottunk a kertszomszéd kiprincelt kuvaszai elől, vagy beástuk magunkat a kukoricásba, és nem utolsó sorban nyűttük a kerót, egyre nagyobb és nagyobb részét járva be a városnak. Az első nagyobb túránk azonban a fenti, első útvonalhoz kötődött: kimentünk ugyanis Tóth Laciék tanyájára. Az Eötvös-kanyarhoz.

Akkoriban ez fogalom volt kérem, később aztán egy boldog kor emlékévé vált a távozásomat követő második évben bezárt Kisiskola meleg odúszerű légkörével együtt. A nyolcosztályos gimnazista lét egyet jelentett a városi kerékpárossá válással, a napi 3km oda, 3km vissza napi rítusával. Persze már akkor sem kellett félteni, komoly kutatásokat folytattunk a "kis sorompós átjáró" megtalálása érdekében (útvonal optimalizálás), valamint legalább évekig vezettem az előzési naplót: szépen lebontva, hány darab kerót előztem le befelé a reggeli hét órás csúcsban. A montik duplán számítottak, az én leelőzésemért pedig negatív pont járt. Aztán persze én nőttem, a 24-es bicó pedig változatlan maradt, 1997-ben tehát átültem az olasz eredetű MG Sport matricázású, de Általatok csupán Vas Paripaként ismert teremtményre. Nagyobb keró, több kraft - bele is durrantam szépen a felüljáró mellett elém szabálytalanul - elsőbbséget meg nem adva - kiforduló autó hátuljába...

Node, térjünk a tárgyra: tegnap hátamon a laptoppal (munkaeszköz, olyan, mint a kerekeskút: oda gurítod, ahol áram van) elindultam Csongrádra. A fenti bevezető ötlete úgy az első 10 méteren merült fel, miközben elégedetten konstatáltam, hogy félórával korábban sikerült jól beállítanom a hátsó váltót (ki volt esve a 7-es fokozat). A várost elhagyva vezet le az út a Mocsárba - ez a hely egy nem túlzottan dokumentált árvíz kapcsán került elöntésre a negyvenes évek elején (nagymamám bátyja folyami halakat fogott benne :) ), szóval most képzeljük el, hogy víz hullámzik körülöttünk és tutajon kelnek át a népek a túlpartra. Jómagam a 1998-as belvíz kapcsán láttam ennek a gyengédebb kiadását - akkoriban építettük át Robival úszóképessé a Vas Paripát (megemelt sárhányók és terepgumik), hogy végigdagonyázzuk az Iglói út Mocsárba nyúló utolsó kilométerét. Amúgy én száraz lábbal végigértem, más kérdés, hogy szegény Robi felváltba böködött engem, hogy ne álljak le és próbált rajtamaradni a battlemammer kerón. Ez a tapasztalat később minden esetre jól jött, amikor Lacival dagonyáztunk egy jót Balmazújváros határában :D. Az Orosháza-Gádoros útból az Eötvös-kanyaros túra, illetve a kezdeti lépések kivételével jobbára csak a Németh László utcáig tartó részt használtuk - sokáig csak ezen keresztül lehetett aszfaltozott úton átjutni tőlünk Gyopárosra - hacsak nem akartunk a Város felé kerülni. Nem akartunk, bár Gyökeres sosem volt az a környék, ahol éjszaka szívesen sétálgattam volna. Egyéb esetben ott volt a földes Springer dűlő - itt kergetett meg először kerón kutya (tanya a csipkebogyó bokorral), valamint ásódtam el a sárba Kristóffal. Később, a "Tejes tanyánál" aztán jobban kellett tartani a kutyáktól, ott már rutinszerűen gyorsított az elérhető maximumra, mert az a néhány kutymó roppant virgonc tudott lenni. A dűlő leaszfaltozása után konszolidálódtak a körülmények, a kutyák szépen lassan fogytak, ellenben itt aláztam le gyorsulási versenyben Jetskyt az országútijával.

Az első nagy ugrás históriáját már elmeséltem, amely a következő csodás korszak hajnalán történt: egyetem, keró, Robi, aztán később Laci. Gimisként Lipyvel ugyebár Nagyszénásra jártunk Heroesezni/Wormsözni Dr. Lacikához, Robival pedig az első 40km-s teszt kört Kaszaper-Tótkomlós irányába tettük meg. Majd a 100-as ugrást Nagyszénás irányába kezdtük meg és fejeztük be. Gádoros vidékére csak egyszer jutottam el: édesanyám egyik diákjának kellett eljuttatni valamilyen jegyzetet télen. Az út jeges volt, szürkülő délutánban fehérlett a hó mindenfelé, én pedig csodálkoztam, hogy csak a falu felé vezet keréknyom, visszafelé már nem. A szél pedig szemből fújt. Az igazi csoda a csomag ledobása után kezdődött: egy hófelhő szórta rá terhét a tájra, a szél pedig röpített engem haza. Együtt szállni a hópelyhekkel. Korábban homokkal volt ilyen a homokbányában, de ez most tovább tartott és szebb volt a grafikája. Amikor Robival 2005-ben elindultunk, itt még nem esett, csak Fábiánsebestyénnél kezdett rá. Itt "csak" eltörött a srác csomagtartója, de a nála lévő cukorspárgával megoldottuk. Az a madzag egészen a 2009 március eleji miskolci túráig velem volt - ott használtam el a csomagok (öltönydoboz) rögzítésére. Most 26 fok volt és a Nap hegyes fényében fürdött a táj. A Eötvös-kanyarnál megelőztem egy túrázó párt, Gádorosnál pedig épp szalasztották Szentes felé az egy szem Bz-t.

A falu központjába érve elfordultam balra. Jobbra Nagyszénás felé lehetne menni, de arról csak hallottam, hogy rossz, egy időben valakivel tervezgettük, hogy meg kéne nézni, aztán később már nem. Szentes irányába konkrétan puruttya. Orosháza és Gádoros között még így évekkel a felújítás után is isteni, de utána Fábiánsebestyénig kell menni tisztességes aszfaltért. A táblázás szerint Eperjes felé is el lehetne menni, de bevallom, arra még életemben nem jártam. Lehet tehát patchwörközni, forgalom alig. A sín egyszer csak megjelent az út mellett. Még vasúti megálló is van, "Újváros". Megállok, körbenézek. Susnya, kukorica, valami mezőgazdasági objektum a hátam mögött. És egy semmibe vesző iparvágány. Errefelé van/volt valahol "Királyság" is. Gádoros felől azonban közelít a Bz. Nos, az Orosháza-Szentes közötti vasútvonalnak is megvan a maga históriája - eredetileg termény szállítására jött létre jókora kisvasúti háttérrel, majd 1968 után a kisvasút megszűnt, a termény átment körútra, maradt a személyszállítás, majd a termény is megszűnt. A vonal minden esetre túlélte az 1997-es 10km/h-s lassújelet, és számos bezárási kísérletet. Ott, ahol én álltam, legfeljebb 30km/h-val mehetett a vonat. Így aztán vidám verseny vette kezdetét: Cobríta pattog a lyukas aszfalton, mögötte a sínmusz a bányakavics-zúzottkő kombóra épült, "i" síneket is tartalmazó "füvesített" pályán csattogott. Fábiánsebestyénhez közelebb érvén már egész mellém kezdett érni a Bz, de aztán csak lemaradt.

A úttest itt már ismét jó állapotban volt, a falunak meg mindenféle lovas rendezvényei szoktak lenni. Nekem is kinézett már egy itató, de a rögtönzött vonatverseny mégiscsak érdekesebb volt. Amit persze nem tudtam, hogy Dónát megállóhelytől már 50km/h-val pirít ez az izé. Szóval, amikor én épp a Kórogy csatorna fölötti hídon keltem át, majd az újfent ragyássá vált úton manővereztem, szépen le lettem előzve. A drémai pillanatot követően rájöttem, hogy végül is szembe szél van, és még csak 4 óra van (6-kor volt a randi Csongrádon), szóval a hátralevő utat szép 20-as tempóval kocogtam végig. Ez a szakasz egyébként rém unalmas. Robival itt már bőségesen eláztunk, pár éve pedig Lacival jöttünk erre, hogy utána a Tiszán átkelve a túlparton lévő gáton lecsorogjunk Baksig. Igazából itt nincs semmi, a távolban ott kápráztat a szentesi fogpiszkáló, illetve egy mobil torony. De ezek csak lassan meg megfontoltan válnak mind nagyobbá. Aztán hirtelen csak odaértem a városhoz. A sorompó pont le volt csukva, épp indult egy Bz Vásárhelyre. Voltaképpen egész jó voltam, mert a menetrend szerint 15:05-kor indul vonat Orosházáról és 16:20-ra ér be Szentesre. Szóval 10 percet késtem összesen.

A városon keresztülépített keróizéről már beszámolt a Szegedbicaj, meg én is. Az izgalmas rész úgyis a város után következett: a Hungarian Flyers három kerósa pirított el mellettem. Szociális ösztönök ismét a magasban, végre egy hátsókerék, amit követhetek. Nyomban be is vágódtam szélárnyékba. A keróút egyszer csak felmászott a gátra, így visszacsúsztam némileg és a 35km/h-ra gyorsítás sem hozta meg a kívánt hatást, szóval tisztes távolból kezdtem szemlélődni, mire az utak a hídnál valamiért oldalt váltottak és lementek a járdára. A gravitációs gyorsítást némileg megfejelve már másodikként csaptam rá a híd után a keróútra, majd a 8-as fokozatot bepöccintve szépen beálltam mozdonynak. Hátulról némi hangoskodás támadt annak láttán, hogy egy összevissza matricázott monti, rákötözőzött pumpával az oldalán hirtelenjében a hátát mutatja a nagyérdeműnek. Rajtam meg se sisak, ámde utcai nadrág, laptophátizsák és kukásmellény. Egy ideig tudták tartani a tempót, aztán egyszer csak egyedül maradtam. A városon keresztülhámoztam magam, majd a vasútállomásra érve rárohantam a kútra, mert már erősen szomjaztam. Kerek két óra alatt nyomtam le az 50km-t.