Cobríta és Lidérc kalandjai

Nyár elején egyszer már megkíséreltem megtenni a Szeged-Fehérvár túrát Cobrítával, de végül jött a brutál északi szél, még némi eső, szóval 12 óra ügetés meg 193 km után inkább vonatra szálltam Sárbogárdnál. Adott volt tehát a belső kényszer, a Lidérc modernizációja pedig egyébként is szükségessé vált a Vegás palicsi tekerés után - ha nem akarok, hogy fel kelljen vágni a kacsómat a bevezető ideg elcsesződése miatt, akkor szerencsésebb beszerezni egy új kormányt, mint Dr. Magor rávilágított. Így aztán a szeptember 30-i indulás előtt három nappal Rázsi és Vitéz mesterien végrehajtotta a Lidérc hatótávolságának a meghosszabbítását - egy szép nagy kormány és új külső-belsők ráépítésével. A design így szürke-kék lett - Cobrításodik a Lidérc :D

Megjegyzem, a regenerálódó belsők már 8 baron üzemelnek, gondolom kizárólag azért ennyin, hogy legalább egy csattanás/sziszegés válassza el a 8 baron rázkódást a felnin rázkódástól.

Az indulással kicsit elcsúsztam - sikerült majdnem 9-ig aludni, szóval kellően kipihenten kezdtem a túrát :). Miután gyakorlatilag nulla felszereléssel (pumpa, lakat, bankkártya, fotógép) indultam, nem jelentett túl nagy gondot a gyors elindulás. Zsombón aztán persze megálltam venni 5 sport szelet és 1 liternyi víz - most, hogy nem kellett pótbelsőt és leszedőd hurcolászni, lett hely a kulacstartóban is. Zsombófalváig persze meg kellett állapítanom, hogy a felújítás eredményesen végződött: legalább négyféle módon lehet immáron markolni a kormányt a korábbi csipesszel piszkálás helyett - bár ebből az egyiknél a komolyabb úthibáknál majd kitörik az ember csuklója. Mindez folyománya a Lidérc kényelmi funkciójának, amely továbbra is kimerül az "elől harap, hátul rúg, középen meg ráz" szentháromságban. Ez az ára Bogárkáim, ha kiegyenesedett derékkal, felső fogásban is 28-cal akarunk repeszteni széllel szemben. A szegedi Odútól Kiskőrösig tartó szakaszt a fentiek nyomán joggal illethetjük a "siralomvölgy" elnevezéssel. Mert az egy dolog, hogy Zsombóig csak nyomokban találni aszfaltot - a faluban a tér-idő furcsa paradoxona nyomán sikerült megalkotni a megye egyedüli értelmes településen belüli keróútját (értsd: nem hullámos, nem gazos, nem kráteres, nem kanyarog, nem vált irányt - szóval, mintha mérnökember tervezte volna, ami NAGY SZÓ).

Persze több értelme lett volna ennek az aszfaltnak mondjuk Dorozsma és Zsombó között, de ezt a témát inkább hagyjuk meg a szegedbicajnak. A falu közepén található boltnak mondjuk határozottan több értelme van. Forráskút felé ismét döcögőssé válik az út, de ezért kárpótol a megyehatárig húzott Európa-szimulátor. Csolyóspálosról szokás szerint semmi nem jut eszembe (talán a Szeged-Budapest útvonal bemutatása során írtam róla valamit), csak az, hogy ott is az úton tekertem. Ezt követően kezd széppé válni az út, fás puszta ez is, mint Kiskunhalas felé, csak ez valahogy szebb (vagy csak kevesebb a kanyar...). A csekély számú fotóért bocsi, de a választott jármű és a kamera használat nehezen összeegyeztethető számomra. Majsánál most is útba ejtettem a templom bal oldalánál lévő kutat, majd elhagytam a települést az erősen szakadozott úttesten. Odakint aztán egész (relatíve) minőségi útviszonyok fogadtak, már-már nem akart tövestől leszakadni a karom, ami jó hír. A 64. kilométernél aztán csak meg kellett állnom, mert már eléggé fáradt a hátam, illetve virtuálisan most értem be Orosházára Szegedről.

Nem éppen az a környék, ahol az ember szívesen robbanna le, de legalább szép a grafikája. Itt aztán pihentem egy fél órácskát, majd indultam tovább Soltvadkert irányába. Az újraindulást követően nem sokkal a standard rákzókás egyszer csak kilőtte a hátsó lámpámat, amit aztán darabonként kellett összelegózni az útról és az árokból. Sajnos a repülésnek a villogó búrája is áldozatául esett, szigszallagot pedig legfeljebb a bandázsról tudtam volna kitermelni - szóval délután hatig (szürkületig) be kell érni Fehérvárra. Itt kezdődik ugyebár a Kiskunság legótvarabb kerékpárútja, megtűzdelve egy ilyen izével:

Maga az aszfalt még funkcionális is lehetne, hiszen összeköti Kiskőrössel (tadamm!), de két oldalról messziről hallgató harsogással falja fel a tarack, hullámos és szakadozott. No persze a mellette húzódó 53-54 sem jobb a maga 40km/h-s sebességkorlátozásával. De azon legalább nem jönnek iskoláscsoportok szembe birkamód. A harmadik egészpályás meeee láttán már egész artikuláltan sikerült üvöltenem, hogy időben feltűnjön nekik a 30km/h-val feléjük száguldó Lidérc. Az 53-54 szétválását jelképező körforgalomnál valamiért úgy emlékeztem, hogy nekem az 54-esen kéne tovább mennem, de arra meg mintha Baja lenne. Olyat pedig egyszer már rontottunk. Hajni szerencsére útbaigazított, miután térképet nem hoztam :D . Szóval zötyögés tovább Kiskőrösre, ahol végre rá lehet menni az útra. Innentől jött a túra finom része. A Szeged-Budapest útvonallal eddig tart a közös rész, mostantól az 53-as lesz a barátom egészen Solt határáig, ahol majd megismerkedek az 52-essel. A vizem még a 64. kilométeres megállásnál elfogyott, így nem ártott végre újat felvenni. Erre végül is Akasztóig kellett várni, ahol egy kellően apró méretű bolt előtt sikerült lezárni a Lidércet, majd feltankoltam sósmogyoróval, csokival, csokis tejjel és 2 liter vízzel. Néztem ragasztót is, de nem volt. Végül is most értem el a 100. kilométert, egy liter vizet leküldtem a csokistej után, majd továbbmentem.

A Kiskunság errefelé cseréli a fás-bokros gúnyáját füvesre - mint Fülöpszállás és Szabadszállás között. Node: a főút úgy kanyarog rajta, hogy egyszerűen nem lehetett megállni rajta pisilni, mert egyik kanyarból kijőve kaptam a másikat. Ha valaki fel tud homályosítani, hogy mit kerülgettünk ilyen lelkesen, akkor hálás lennék. Merthogy még fa is alig volt. A google műhold képein mondjuk elég kiterjedt vízi világot ábrázol, de ez az útról nem igazán látszódott.

Az úttest viszont remek! Többnyire mindenütt volt fehér vonal az út szélén, amin gurulni lehetett, mint Maradona. A szél persze továbbra is szemből jött, de majdnem kiegyenesedve, a kormány egyenes részét markolva is ment a szekér 28-cal, szóval nem zavart. Szeptember végén, pólóban - már-már azon kezdtem gondolkozni, hogy azért ugye leégni nem fogok?! (30 fokos meleg volt aznap...) 

Solton ismét keróútra keveredtem, amit mondjuk indokolni lehet az 52-es főút masszív forgalmával. Alig 20km telt el a legutóbbi megálló óta, de azért most jó volt egy kicsit visszavenni a tempóból ezen a repedezett vackon. A Penny-s körforgalomnál aztán csak megálltam egyet enni-inni, mert a keróút is elfogyott, illetve ismét volt jó pár nem fogadott hívásom. Fel az 52-es útra. Kamionból és személyautóból elég sok fordul elő rajta, miközben masszívan emelkedik felfelé. Az útpadka azonban elfogadható, tehát ez is olyan, mint a 2 méteres medence: az pár méternyi tempózás után már megszokja az ember. A főút szépen eléri az egykori vasútvonal (és a híd) magasságát, onnantól lehet szemlélődni. Előbb egy apró Duna-ágat keresztezünk, majd sor kerül a nagy Dunára is. A híd rácsos tartós, a járdával nem érdemes vacakolni a műtárgy lejtése és a sebességkorlátozó táblák miatt: a fehér vonalon történő haladásunkkal legfeljebb csak a kamionokat tarthatjuk fel, de a 40km/h fölötti tempóm ellen nekik sem volt kifogásuk. A wikipédia szerint a híd déli oldalán kerékpárút húzódik - passz, vonatkozó tábla nem volt látható. Használata mondjuk a főút kétszeres keresztezését jelentette volna, ami nem túl bölcs dolog. A hídról ugyanis egyenesen kell tovább menni a városba (és nem követni az utat!), majd el kell fordulni Mezőfalva felé. Nos erre utaló táblázással nem sikerült találkoznom, míg egyenesen haladva egyszer csak elértem a 6-os főutat a bringatilossal, az én utam pedig nem túl szívderítően látszott folytatódni. Hátraarc, újratervezés. Balra (északra) aztán leltem egy "Fehérvári út" névre keresztelt utcácskát. Próba cseresznye, nemsokára az Előszállási utcán termettem, ami a Cecére vezető 61-es főútra vezetett rá. Még mindig jobb, mint a semmi - megjegyzem, ha a híd után második utcára fordultam volna rá (Templom utca, majd Kadarka utca), akkor Mezőfalva felé bukkantam volna elő (kis tekeréssel a 6-oson...). Így viszont lehetett hasítani a pompázatos 61-esen, amiről legalább tudtam, merre visz, még akkor is, ha kerülő volt. Illetve nem akartam ismét CECE és SÁRBOGÁRD felé menni! Pedig ez volt talán a legjobb minőségű aszfalt, amivel aznap találkoztam. Szóval Előszálláson meglátogattam a patikát. Egyfelől azért, mert Földváron egy lelépésnél majdnem begörcsölt a vádlim. Meg már előtte is pár nappal egy reggeli nyújtózkodás során (eddig otthon maradt: szigszallag, magne b6, térkép). Másfelől láttam, hogy észak felé vezet egy út Nagykarácsony irányába. Ideje tehát megrezegtetni a szempillámat, hátha arra is el lehet jutni Mezőfalvára. Mint kiderült, igen, egy egész jó minőségű (na jó, a közepén jó minőségű) úton kellett felmászni egy dombocska tetejére, majd ereszkedni alá. A 42-es számú vasútvonal köti össze Pusztaszabolcsot Dunaújvárossal, Dunaföldvárral és Pakssal úgy, hogy Dunaújvárosig még villamosítva is van, Újváros és Bp-Déli között ütemes a menetrend, Mezőfalvától délre ellenben nincs személyszállítás. Minden esetre ez ott kanyargott végig mellettem egészen Nagykarácsonyig. A faluban a navigáció egyszerű: a templomnak a bal oldalamon kell lennie, mint azt a gyógyszertárban megtudtam. Elsőre furcsán hangzik, de a gyakorlatban egyértelmű.

A településen kívül tovább folytatódik a dombmászás. Továbbra sem értem, miért tartozik a Mezőföld az Alföldhöz - ezzel kapcsolatban jól átvertek minket földrajz-órán... A google maps is csak sejtelmesen berajzolgat valami röpke kis emelkedőt. Egyébként meg:

Az út végül egy T-forma kereszteződésben végződik. A maps szerint lehetne menni tovább egyenesen is, de ez inkább elméleti lehetőség, az egyenes irány földes jellege folytán. Balra fordulva eljuthatunk Sárbogárdra (ISMÉT!), jobb oldalunkon ott mosolyog Mezőfalva. Utóbbi közelebb van, és egyébként is. 

Mint látható, van egy pici emelkedő a falu előtt. A táblánál pedig kút. A tábla melletti tábla tanulsága szerint a települést 1811-1951 között még Hercegfalva néven ismerték - olyasmi ez, mint a Sövényháza -> Ópusztaszer konverzió, csak kitelepítésekkel... :/ Miután kellően magasra másztam, a falu közepén megtaláltam a körforgalmat, ahová Földvár felől kellett volna érnem. Irány tehát Seregélyes! Előtte azért egy picivel följebb megálltam megfalatozni a maradék kaját, meginni a maradék vizet és úgy egyáltalán pihengetni egy fél órácskát. Még hátra van jó 40-50km, ami majdnem egy teljes ugrás, miközben két órám van szürkületig. A következő szakaszon az aszfalt minősége ráadásul népmesei tulajdonságokat mutatott - hol volt, hol nem volt. Eleinte lehetett pirítani rendesen, az út is hol emelkedett, hol lejtett, egy traktor mögül szerencsésen sikerült lelécelnem, mígnem Hantos után kezdett az egész szépen ratymadni. Össze-vissza ugráló keróval pedig nem lehet rendesen ütemet tartani, főleg, hogy a kaja is mozgolódott odalent. Erre egyszer már jártunk Robival, Lacival és Mágnessel 2005-ben. Amire emlékszem, hogy egyszer csak susnyás-fás és árnyas vidéken találom magam Seregélyes előtt.

Navigáció: grafikus memóriám van, tehát képekre emlékszem. Amíg ismerős képeket látok, addig tudom, merre járok (vagy, merre kellene menni). Lényegében egyik képet kötöm össze a másikkal és abból rajzolom az útvonalat. Ez a módszer persze alkalmatlan a távolság becslésére (és még inkább a szükséges idő becslésére), tekintve, hogy a képek mindig valami érdekes dologra utalnak és nem kilométerenként rögzülnek. Így aztán a sebesség növekedése viccesen összezsugorít számomra bármilyen ismert útvonalat ("jé, már itt vagyunk?!"), míg a kevésbé ismerteknél örülök, amikor végre felismerem, hogy "igen, itt erre kell menni".

Szóval várnom kell valami árnyas bozótosra a bal oldalamon úgy, hogy a bozótos kicsit magasabban van, mint az út szintje és ne lehessen átlátni a fölé tornyosuló erdőn. 2005-ben kora délután volt, így este felé csak nem rontom el. Persze egyelőre nyílt, szántőföldes vidéken húzok keresztül, mikor is Sárosdon leelőztem két vagy három battlemammer kerós gyerkőcöt. Ettől egyből nagy kiabálás keveredett és szépen visszaelőztek. No, riszpekt a vas ilyen mértékű meghajtásáért, hátul felcsaptam max fokozatba, és 28km/h-ról 30km/h-ra emeltem a gépet. Pápá! :D Olykor jól esik arcoskodni, na. :D Utána végre szembe jött velem a várva várt kép! Hamarosan be is értem Seregélyesre, ahol javában fejlődik az infrastruktúra - csatornaépítés jegyében épp az út közepét ássák, ami egyrészt félpályás útlezárással jár, másfelől izmost kődarabokkal mindenfelé. Természetesen az én oldalam lett felrotálva, a Lidérc viszont meglepő precizitással köpködi szanaszéjjel az útkaparványt. A 62-es becsatlakozásánál aztán kerül elém jelzőlámpa is. Szerencsére piros, így van idő derekat egyenesíteni, hátraforogni, karkörözni, lefetyelni. Még 13km. Régen eléggé kivoltam ettől a szakasztól (tudjátok: üres kőszállító kamionok húznak el 20 centire az embertől, miközben szoros alakzatban kell tartani a 25km/h-s csapattempót egy elég rozoga állagú úton). Most például nem voltak kamionok, és láttam előrefelé is. Szóval nem kíméletem az állat. A szakasz csúcspontja, amikor az utolsó dombról kell lezúdulni Fehérvár felé. A végén persze van egy új felüljáró, de arra már menetből illik feltekerni max fokozatban, aztán még át az autópálya fölött is. Az ipari övezetben már épp gondoltam, hogy lassan nem ártana jeleznem Hajniéknak, hogy közeledek, mikor is csörgött a telefon. 18:07, a Nap javában tüsténkedik lefelé. Még egy kis kraft, végig a külső körúton, el a szokásos rendőrautó és a kerótilos tábla mellett (egyszerre...), majd érkezés Katinéni és Laci vidám házába :) . That WAAAs BIIIG!           És akkor következzék a mai nóta, amelyet a túra pénteki időzítése ihletett: