80 km, kb 6 óra alatt (pizzával, miegyébbel)
Előző este 9-kor kezdett észak felől villámlani az ég, majd lecsapott a vihar és másnap délig kitartott. A sátor szépen bírta, mi meg kipihentük végre magunkat. Csak az volt a kérdés, mikor tudunk elindulni. Egy órakor a radarképen látszani kezdett egy jókora rés, amibe kényelmesen be lehetne állni (kelet felé fújt a szél) a Balatonig. Más kérdés, hogy elindulni csak 3 után sikerült - itt egyszerűen két iskoláról van szó: van az andalgós turistáskodás, amikor az ember magával hordja a fél lakást és nem megy nagyokat, de azt alaposan - meg van a "tekerni jöttünk", amikor minél könnyebb felszereléssel daráljuk a kilométereket. Egyik sem jobb a másiknál, kombinálni viszont nem szerencsés. Itt most szerencsénk volt, mert nem jött újabb zivatarsáv.
Személy szerint van egy másik problémám a minden 20 kilométeren megállunk egy órát stratégiával: elfáradok tőle. Alföldön hozzászoktam ahhoz, hogy egy Szeged-Orosháza távon megállok a Tiszánál forgalmi okok miatt, Vásárhelyen inni, majd Orosházán. Az izmok a még Szegeden bemelegszenek, beállok egy sebességre és utána az marad végig, a megállók pedig 10 percesek. 100km után, ha az ember már megdolgozott érte, akkor jöhet egy fél órás pihenő (pl Fehérvár felé Kiskőrösön), meg utána már igény is van 20-asával megállni, ha van hol, de az ember érezze, hogy mozog A-ból B-be. De ez csak az én nyünnyögésem, mert a Kisrákos-Keszthely szakasz maga volt a Máámor! Az előző szakaszoknál az élvezkedés-faktor jellemzően valamilyen osztrák, illetve hegyvidéki terroirhoz kapcsolódott, de itt volt élvezetes kerékpárút (igen!), majd egy Landstrasse minőségű főút, ami a 76-os névre hallgat.
Miután elhagytuk Kisrákost, Pankasznál kelet felé fordulva a Zala folyó völgyébe jutottunk. Folyásiránynak megfelelően, így átlagosan lejtőn mentünk. Időnként az íze kedvéért mintha lettek volna emelkedők is néhol, de az előző napok tükrében ez tök lapos volt. A dombvidék Zalalövőnél szelídült meg végleg, ahol a falu után technikai jellegű megállót tartottunk (az ember nem víztorony).
Ekkor pillantottuk meg az úttal párhuzamos kerékpárutat. Megalapozott gyanakvásunkat enyhítendő az urak előbb gyalogosan derítették fel, hogy érdemes-e egyáltalán ránézni (az országút és a keróút között szépen felázott dágvány honolt), de elégedettnek tűntek, így azon folytattuk. A töltés és a nyomvonal a régi vasútvonalé volt, talán ennek is köszönhető, hogy a szokásossal ellentétben az aszfalt nem rohadt. Persze a mérnökök próbálták elrontani, mert random karók voltak a közepén körbefestve majd kivágva, illetve az összes nyamvadt mellékútnál (legyen az földút) szélességkorlátozás és láthatatlanra halványult elsőbbségadás kötelező tábla.
Kollégáim itt jegyezték meg, hogy tök jó az a sok lassító bigyó, de az ember a nagy akadályversenyben arra koncentrál, hogy egyikbe se akadjon bele, nem pedig arra, hogy az oldalról érkező forgalmat figyelje.
Ámde hátszél, napsütés, jó aszfalt, jobb oldalon 100km/h-ra méretezett vasúti pálya (a Citadella is elhúzott), öröm és boldogság. Kivéve, amikor volt némi pókháló szerteszéjjel, vagy amikor belógott a susnya, vagy amikor egy kanyar mögött 10 centi vastag homokos iszap fedte a pályát. Itt nehéz volt eldönteni, hogy korcsolyázok, vagy biciklizek.
A forgalom nem volt sűrű, közel sem fogható a balatoni tömegnyomorhoz, olykor jönnek népek szembe, vagy le kellett előzni őket. Úgyhogy hasítottunk, mint pók a lucernásban és már csak egy falura voltunk Zalaegerszegtől (amit a pöpec kis útjelző táblák is mutattak), amikor eltűnt alattunk az aszfalt. Útalap persze akadt, de amióta egy garnitúra külsőt daráltam le a velencei hegységben, azóta tisztelem a murvát.
Fel is másztunk a 76-osnak mondott főútra (ezek szerint biztonságos) és meglepően jó állapotokat találtunk. Azért kicsivel később még lemerészkedtem felderíteni, hogy hátha, de amikor egy 5 éves Pistike (Cody) által vezetett terekjáró haladt el az orrom előtt az útalapon (volt a kocsiban család is), akkor inkább visszamentem a biztonságos főútra. Vannak ilyen rigolyáim na. Botival annyira belejöttünk a főút élvezetébe, hogy csak valami körforgalom után vettük észre, hogy Robi nagyon eltűnt. Sebaj, lefordultunk jobbra, és Boti ideadta a térképet, míg ő lefotózta a Zalaegerszeg táblát. A térképészeti feladat ellátása után a térképtasakot keresztbe raktam a szarvon és odagurultam hozzá, de ő meg akkor indult meg Robit keresni, aki még a körforgalomnál lekanyarodott. Így loholtam az urak után úgy, hogy a térkép továbbra is a két sütővason egyensúlyozott. A Közútkezelő javára írható módon ott is maradt, jóval később a piros lámpánál kaptam elő a celluxot és rögzítettem oda, hogy ne röppenjen el. Kicsivel később hármasban megálltunk valami plázával szembeni pizzériánál, hogy együnk. Én továbbra is az eső, valamint a közelgő napnyugta miatt aggódtam, de egy magyaros pizza végül is belefér. Este 6-kor indultunk tovább, ami még 2 óra világosságot jelentett. A számunkra ismeretlen 76-os úton. Zalaegerszegen lehet, hogy létezik kerékpáros infra, de elég lényegre törően haladtunk (elér a Balatonig? nem. na akkor?!) így egykettőre egy jókora domb előtt találtuk magunkat, amire meseszép ívben kunkorodott fel három sávnyi aszfalt. Etetési idő Lidérckének!
Volt nekünk egy kaparósáv felfelé, egy haladó sáv, meg a szembének is egy, tisztességes útpadka, felfestés, sordísz. A térképen összeszámoltam az észak-déli irányú vízfolyásokat, amelyek keresztezik az utunkat, ebből arra következtettem, hogy 5-6 domborulaton kell keresztülmászni Keszthelyig. Hozzá is láttunk az elsőnek, szépen komótosan, felfelé nem sietve. 
Az első tetején meg kellett állni telefonálás és pumpálás végett, így újabb fél órával kevesebb napfényünk maradt. Míg a Zala-völgyi kerékpárúton én toltam elől a szelet, most Boti ment elől, hogy egy ütemben menjünk (plusz ő lát hátra, én meg nem). Ebben a szoros formációban léptünk be a lejtőbe is, amikor egy elnyúló jobbos kanyart követően egyenesen zuhantunk le Bucsáig (Szévíz) 60 métert. 50km/h-nál az oldalszélben üvöltött Lidérc a szokásos huhogás helyett, miközben aerodinamikai és szakaszos fékezéssel maradtam a helyemen - és még a zászló is csak egyszer csapott képen :) .
És ez csak az első volt! Oké, elismerem, felfelé mindig dolgozni kell egy csomót, de sokkal intenzívebb az élmény, mint amikor Alföldön hasít keresztül az ember. A Top Gearben kb így foglalátok össze a problémát:
Nekünk viszont jött a következő másznivaló, ahol ezúttal 60 métert kellett függőlegesen begyűjtenünk, hogy utána egy ilyenen ereszkedjünk le a Foglár patak völgyébe:
Sajnos a következő domb nem volt ennyire intenzív, egy patak mellett haladtunk folyásiránnyal szemben szépen elnyújtva az emelkedőt, hogy utána egy meseszép víztározó mellett ereszkedjünk vissza. Ekkorra már teljesen bele voltam szerelmesedve ebbe az útba. Zalacsányban ért minket az alkonyat szürkület, inni viszont meg kellett állni, mert pont akadt egy kék kút a túloldalon. A 76-os főút hirtelen délnek fordult, mi pedig rákerültünk a Hévízre vezető országútra (pedig nem is fordultunk semerre). És az út elkezdett emelkedni. 60 méterrel kellett feljebb kerülni úgy, hogy az utat a domb oldalán vezették fel a tetejéig, így a napnyugta rendkívül szép volt balkéz felől, miközben Boti és Robi egyre távolabbra került. Lassítani hegymenetben, na az továbbra sem szerepelt az étlapon. Az útépítés nem kifejezetten előrehaladott állapota viszont igen. A dombhát mögött lejtő végén lévő folytatás a street view szerint már 2011 óta épülget, de így 2014 augusztusában még mindig nincs készen, így egy újabb dombhátat kellett oldalazva leküzdeni. Felsőpáhokba beérve az út állapota kritikán aluli szintre váltott, az eddigi mámorító aszfalt helyett most azon kellett aggódni, hogy szét ne szálljon alattam a bicikli, ugyanis ütemre hullámosodott az aszfalt. Szerencsére az újabb emelkedő orvosolta a problémát. Hogy a srácok ne forduljanak rossz irányba visszafordultam, hogy a dombtetőn várjam meg őket, de elindulni a nyomaték miatt már nem sikerült, így szégyenszemre futva kellett feltolnom Lidércet az emelkedőn. Kisvártatva megérkeztek az urak is, a vadkempingezés vágyával. Valahogy sikerült lebeszélnem róla őket, hogy itt, a temető mellett cuccoljunk le a lakott terület kellős közepén, így betekertünk Hévízre. Na itt már volt bicikliút az út szélén, andalgó párokkal, kutyával, padkával. A tóban jó lett volna pancsolni, de egyfelől már sötét volt, másfelől kint kellett volna hagyni a placcon a verdát. Annyi eszem meg nem volt, hogy egy sarokra ott a kemping. Helyette bevetettük magunkat abba az erdei kerékpárútra, amelyik Hévizet köti össze Keszthellyel. Nappal ez nagyon romantikus, mert júj, erdőőő! Most viszont az özönvízszerű esőzés, és egyáltalán a borzasztóan csapadékos nyár után így este 9 felé a leeső hőmérséklet mellett leszállt a Köd. Az országúti fényszóró nem volt elég ehhez a leveshez, így felkapcsoltam a távolságit is, valamint az Enterprise fénye is ott "pislákolt" mögöttem. Azt az ötletemet, hogy itt vadkempingeződjünk (pedig vannak ilyen frankó esőbeállók is) a srácok nem díjazták, az erdő után pedig a 71-es elkerülő útja mellett én nem tartottam volna jó ötletnek elszunyókálni, így Robi később megkérdezett egy falkányi női személyt, hogy merre érdemes menni. Ebből utána az lett, hogy keressünk kempinget, mert marha hideg van. Időnként rá is bukkantam a Clastrum kemping táblájára, de amikor már a fiúknak is kezdett feltűnni, hogy körbe-körbe megyünk, akkor felhívott Hajni és útbaigazított minket. Először azt a kempinget találtuk meg, amelyikben anno Gergővel, a Balaton körbetekerésekor szálltunk meg, de zárva volt (vagy nem, mert igazából a másik utcáról nyílt a bejárata), de végül meglett a Clastrum is. Kicsit drágán, de nem sokkal a 10 órai zárás előtt, ráadásul melegvíz, fajansz, nyugalom, elektromosság. Itt már eléggé elfáradtunk, és erősen dönteni kellett arról, hogyan tovább. Volt még két napunk visszaérni Szegedre és nyilvánvaló, hogy napi 80 kilométerekkel a közelébe sem jutunk. Kb ilyen lehetőségeink voltak:
1. első nap déli parton át eljutni Paksig, majd másnap Szegedre a terv szerint (mondjuk az ős terv úgy szólt, hogy lemegyünk Pécsre és onnan haza, de ez álmodj királylány).
2. bícselünk két napig az északi parton, majd haza vonatozunk (Szászi borászat a Szent György hegyen pont útba esik).
Szegény Robi eléggé nem akart napi 100 fölé menni, ami érthető, de Botival nekünk már nagyon csikorgott a lábunk és vágytunk egy kiadós darálásra - még akkor is, ha inkább a szemünk kívánta. Kultúrált módon sikerült végül elrendezni a dolgot, Robi marad csobbantani, mi pedig úgy zümmögünk Szegedig, mint a güzüegér.
Összességében egy egy gyönyörű szakasz, ha ilyen lenne Szegedig és tovább, az maga lenne a mámor. És még valami: már az ötödik napnál tartunk, de az első nap 10km-nyi esőjét leszámítva útközben megúsztuk komolyabb csapadék nélkül. Ez azért valami.
