Amikor ma délben végre hazaértem Bernből, akkora dágvány fogadott hóból, amit a derék sógoréknál nem láttam a falujáró Railjet ablakán kipiskogva a Feldkirch és Bludenz közötti nyomorúságos hegyi pályán. Csak míg ott ilyen 2000 méteres csúcsok javítják a grafikát, addig Szegeden nagyítóval kell keresni valami kevésbé vízszintest. Éjfél táján, amikor hazafelé baktattam serény munkanapom végeztével, persze már javában markolózták a népek a Tisza Lajost (így, 4 nappal a havazás után illik elkezdeni...). Nem volt mit tenni, gyorsan kicseréltem a Cobríta túl sokat regenerálódott hátsó belső gumiját és kimentem őrültködni egy jót a Szentháromságra.

Először is, régen volt már a kilencvenes évek vége és a kétezresek eleje, amikor a célfüggvényem csúcsán a kerékpár terepjárósága állott a csúcson. Azóta sajnos gumi terén kellően sokat áldoztam fel a sebesség és hatótávolság-növelés oltárán. Meg sokat is felejtettem, amire az első, második és harmadik hóbuckába állást követően jöttem rá. Igaz, eleve állatkodáshoz öltöztem és a drága technikát se cipeltem a hátamon, meg forgalom se volt, de azért bántotta az egómat na. Pszichés egyensúlyomat a Mátyás térnél háton fekve csúszva egyengettem tovább. Közelítsük meg tehát a problémát tudományosan:

Az alattam lévő matéria tehát kellően heterogén természetű: az aszfalton van némi jeges nyák, a keréknyomokban meg a kásás halmazállapot váltakozik a járatlan szakaszokra jellemző pánczélos-szalonnás állaggal.

Innentől pontosan olyan, mintha homokban menne az ember - teszem azt a mártélyi holtágnál (azon is épp így estem pofára :D :D ). A homok vagy folyós, vagy kitépi a kormányt és ünnepnapokon talán megbírja a gép súlyát. Szóval első váltón visszakapcsol 2-be, hogy kisebb legyen a nyomaték és ne tépjük szét a láncot, meg ki a kezünket. Hátul mehet valami 4-5. Mancsokat helyezzük a szarvakra, mert az első féket ép eszű ember eleve nem bizergálja fagypont alatt, a hátsót meg nincs értelme. Tehát mindkét kézzel úgy markoljuk a szarvakat, hogy egyik irányba se tudjon kitérni. Miután a leszakadásra hajlamos komponenseket preventíve odakábelkötegelőztük a kevésbé mozgékony elemekhez, szép finoman elindulunk. Szép, kis fordulatszámon próbálgassunk rajta maradni a szalonnás jégen. Elsőre a két nyom között.

From Havas2012feb

Ez nem feltétlenül olyan egyszerű, mert van úgy, hogy 30 centi havat jelent, aminek a fele is megfogja az első kereket. Illetve lehetnek orv keréknyomok a keréknyomok között is. Szóval a másik lehetőség, hogy ülésből finoman kiállva, lábon súllyal nagy gázzal fötörtetünk valami relatív kis sebességgel a keréknyom dágványában. Közben fülmüli hátra és oldalra, mert a forgolódással veszélyeztetjük azt a drága súlypontot, illetve már eddig is kigúvadt szemmel meredtünk az előttünk lévő 10 méternyi hóra.

Amennyiben a sebességünk nem lépi túl a 20km/h-t (nem az órát nézi, hanem a havat elől - szóval az a 20km/h csak olyan érzésre megy), és úgy fogjuk a szarvakat, mint Jackie Chan a helikopáter létráját:

Különben így jártok:       

A regenerálódó belső szenvedéseiről már zsongtam pár szót ősszel, most szét is szedtem:

Igazából az a csoda, hogy ez így kibírta hónapokon keresztül, mert a leírás szerint a 3mm körüli lyukakat már fenntartásokkal kell kezelni. A víz-szerű anyag erősen szivárgott kifelé, a fehér tömítő szmötyi meg türemkedik mindenfelé három helyen is.

Szezonális jellegű problémákhoz elegáns nóta: