63km, 2:45
Érkezésem és egy finom nyúlpörkölt elfogyasztásának másnapján reggel elindultunk Lacival egy dombságos körre. Miután Flottánk Mozdonya (epitheton ornans) már tavasz óta tekereg e tájban, kézenfekvőnek tűnt a háta mögött kocognom le az utat. Az elképzelés életképessége nyomban igazolódott is, amikor az előző napimeredek lejtőn úgy kotortunk felfelé, hogy a km órán látható szám 2-vel kezdődött.
Traction power:
Mondanom se kell, hogy az általam megszokott időnél hamarabb értük el a 7-es kilométerkövet, ahonnan már lefelé kunkorodott az aszfalt. A tömeg, légellenállás és súrlódás közötti különbségek miatt a Lidérc itt már előre moccant, hogy Valkó határáig 50km/h körüli sebességgé alakítsa helyzeti energiáját. Az út minősége ebben az irányban rossz, a sáv közepén hibátlan csak az aszfalt, a kanyarokban még ott sem mindig. A hosszú egyenesek közepén érdemes mindig hátra nézni - ha nem látunk ekkor autót a hátunk mögött, akkor a magas sebességünk birtokában érdemes bent maradni a sáv közepén, hogy a kanyarban legyen terünk manőverezni a fizika erői és az Útkaparó munkássága között. Fékezni továbbra is finom impulzusokban érdemes, hogy meg ne csússzon a jószág azokon a cuki kis gumijain. Valkó határában aztán találkoztunk, majd kifelé megálltunk egy kicsit élvezni a gödöllői dombság látványát. 
Vácszentlászlónál továbbra is lámpa irányította a forgalmat, ellenben már megint szembejött egy ilyen "még beférek" mentalitású gyökér a fehér krumplijában a mi és a mögöttünk érkezők legnagyobb örömére. Tura felé az aszfalt jó minőségű, forgalom alig, a lankák pedig kellemesek (miután felmásztunk a lászlói meredek szakaszon). A kátyúkat kerülgetve született a fejemben az a nagyszerű ötlet, hogy a repülők alacsony magasságú haladására figyelmeztető "altitude!" figyelmeztetését adaptálni lehetne keróra is, "kátyú!" néven. Ja és természetesen angolul, francia akcentussal, egy tömpén hegyes orrú jány tolmácsolásában ("potholes! potholes! potholes!"). Amennyire nem szenvedhetem a sapanyol akcentust, annyira imádom a franciát :) . Az ihlet forrása:
Szóval Turára érdemes ebből az irányból bemenni, főleg reggel, amikor a Nap a kastély mögött kel fel és az épület, valamint a templomtorony sziluettjét lehet látni. A kastélyt mindenképpen érdemes megnézni, a Schlossberger család 1883-ra építtette meg az Ybl Miklós által tervezett neoreneszánsz épületet, melyet az operaház kistestvéreként is emlegettek a kortársak. Mi majd két órával a nyitás előtt érkeztünk, így csak kívülről fotóztam le: 
Innentől egy 13 kilométeres egy utcás falusorozaton tekerünk keresztül, remek aszfalton. A Balaton déli partjához képest itt az a különbség, hogy a jobb oldalunkon nem látunk tavat és nincsenek buta biciGliutak. Vannak ellenben hévizes fürdők, amelyek kedvéért természetesen nem álltunk meg.
Az M3 felüljáró után érdemes lassítani, mert a 3-as főutat már szintben fogjuk keresztezni. Ezt követően az út minősége rémes, volt, amikor inkább lent mentem az útpadkán, mert az ott gyűlő morzsalékos aszfalt legalább nem szolgált herevibrátoros élménnyel. Domonynál keresztezni kell a vasutat, majd Ikladon megálltunk csokit venni. És inni. A környéken meglehetősen nagy számban találkozhatunk kerós túrázókkal, sőt kerós túrázó lányokkal is. Itt kell megjegyeznem, hogy Blogunk határozottan támogatja a női nem kerékpáros aktivitását. Galgamácsán ismét balra fordulva kereszteztük a vasutat, majd egy rendkívül jó minőségű aszfalton találtuk magunkat, egészen Veresegyházig. Továbbá találtunk egy háromszög alakú, 8%-os faéket reklámozó táblát is az út jobb oldalán, miközben lelkesen turkáltam a vázon, hogy minél gyorsabban visszakapcsoljak hegymenetbe. Attól még, hogy ez egy pici dombocska a térképen, van rajta másznivaló a valóságban. Laci is már kezdett olyan hangokat kiadni, mint az alábbi GM mozdony 0:15-től:
Ilyenkor már nem érdemes sietni, az ember figyeljen a ZEN-re, a levegővétel ritmusára és a szívverésére. És arra, hogy a nyelve fel ne tekeredjen a hátsó kerékre, mert akkor még hosszabbra nyúlik. A pici, ámde meredek dombocskák előnyei, hogy a másik oldalukra érve gyorsan alá is lehet szánkázni - különösen, ha továbbra is remek az aszfalt, a forgalom nulla és mesterien ívelt kanyarok vannak. Már-már Svájcban éreztem magam, csak az eső és a szembeszél nélkül. Vácegresen ismét felfelé kellett mászni, Laci pedig megkérdezte, volna-e kedvem megnézni a veresegyházi medvemúzeumot. A székely bácsik bölcsességében bízva inkább eltekintettem ettől a lehetőségtől, illetve igencsak el voltam foglalva azzal, hogy a következő buckára is feltornázzam Lidércet. Veresegyház bejáratát követően sajnos a forgalom is megnőtt és a jó aszfalt is megszűnt. A főutcára kanyarodván pedig egy szép hosszú, elnyúló emelkedőn találtuk magunkat, jókora gépjármű forgalommal. Szerencsére kerékpárutat ide nem tudtak még építeni, így haladhattunk az aszfalton. A gépjárművek nagy számát vélhetőleg az magyarázza, hogy itt lehet felhajtani az M3-ra, a mi lassabb tempónkat pedig az, hogy ~90 métert kell mászni felfelé. 
Lidércnek persze van egy kimondott előnye, ami kompenzálja az idén hiányos hegyvidéki tapasztalataimat: könnyű. A Bucka névre hallgató városrész buckájának csúcsát elhagyva alig kezdtük el élvezni a gravitáció áldásos hatását, jobb oldalon mindjárt rá kellett menni egy 100 méternyi bicikliútra. Ponnnt a finom részét rontották el ennek az egésznek. Gödöllőre beérve pedig egy Bombolyányi iszonyaton is lehet menni, ami kb olyan igényes vonalvezetéssel és táblázással került megalkotásra, mint azt a Tompai kapu útnál megszokhattuk. Kompenzáció gyanánt érdemes felkeresni a főtér mögött, egy történelmi ház belső udvarán elhelyezkedő piacot, ahol issseteni görögdinnyét vettem. 10 kilósat. A Lidércre rá se mertük rakni, így Laci kerójának kormányán landolt amíg szépen hazatoltuk. Majd gondosan elfogyasztottuk. Nincs is jobb a hüttőből kiszedett illatos és nedves görögdinnyénél egy Laci-féle grillezett kolbászokkal támogatott zsírban sült hagymáskrumplit követően. Civilization V-özés előtt.
