3:15, 76km, 23,3km/h átlag, indulás: 7:15, érkezés: 11:00
Lacibácsiék felköltöztek Gödöllőre, így Flottánk Mozdonyát követve tiszteletemet tettem a számomra eddig ismeretlennek számító Gödöllői Dombságban (Laci amúgy járt már erre 2004-ben). Egyszer amúgy is meg akartam nézni a Görgey-féle 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat színhelyeit - a Chemical Bros zenei aláfestésével. Lidérccel mentem tehát, először tesztelve a júniusi képességfejlesztés keretében telepített csomagtartót.
Eredetileg a 4 akárhanyas vonattal szerettem volna menni, de 5 órát azért illik aludni indulás előtt, így az 5 akárhanyassal mentem. Számításom így is bevált, mert a 311-es főúton mindenki Cegléd irányába haladt, kifelé nemigen. Mondjuk, ha mégis, akkor megpróbálkozott a közöttem és a szembejövő közötti rés kitöltésével, ami nem vall civilizált viselkedésre. Ceglédről csak annyit mondanék, hogy szerencsére gyorsan ki lehet belőle jutni - tekintve, hogy az ottani biciGliutakat is cirkuszi bohócok rajzolták meg politikusok megrendelésére. A cirkuszi hangulat amúgy folytatódik a 311-esen: az Útkaparó valami oknál fogva úgy próbált segíteni a pusztuló aszfalton, hogy szakaszosan újra aszfaltozgatta. Papíron ez biztos nagyon szépen nézett ki, mert el lehet mondani, hogy az út félig megújul(gatot)t, de elég nehéz volt rájönni, hogyan is kéne tekerni ezen - a felújított szakaszokon szélesebb az úttest, mint a porladón, kiflizni sem elegáns, mindenképpen egzotikus. 
Az első 16 km ingerekben nem sikerült kifejezetten gazdagra, a Nap és a szél is szemből fújt és reggel is van, az egyedüli vígaszt az út menti kilométerköveken lévő szám monoton csökkenése jelentette. 30-ról indultam, a nagykátai nullásig nem is terveztem megállást. A vidék mind hullámosabb kezdett lenni, de még a laposabbik fajtából. Érdekes, hogy bő 10 kilométerrel nyugatabbra már derekasan kellett másznom a visszafelé úton. Szóval amikor arról olvassuk, hogy 1849. április 4-én Klapkáék erre osonván meg akarták lovasítani a közelben töppeszkedő Habsburg csapatok ellátmányát és helyette egy teljes dandárt találtak Jellasiccsal, akkor sejthetjük, hogy nem épp asztal simaságú vidékről lehet szó. A földtani atlasz szerint itt lösz és felső-pleisztocén kori folyóvízi-eolikus homok váltakozik - magyarán vannak naagy és hosszúkás kupacok löszből, a pucoktúrások között meg ilyen Alsó/Felső-Tápiónak nevezett vízfolyások parkolnak a homokkal. Észak-déli irányban haladva ez állandó fel-le mászkálásokat jelent, kelet-nyugati irányban viszont szép lankák hátán haladunk előre.
Tápiószele után én is beálltam egy ilyen nyugati irányba, de az út ettől meg nem lett jobb, max a mellette futó 120A Pest-Békéscsaba vasútvonalra kihelyezett 60 és 40km/h-s lassújeleket tudtam nézegetni unalmamban (ez picit alacsonyabb a hivatalos 100km/h-nál). Minden esetre méltányolandó, hogy Farmostól kifelé Görgey Arthúr nevét viseli az út - különösen annak tükrében, hogy erre a zseniális tábornokra hárult később a fegyverletétel terhe (lásd a lemil "Mennyből a pokolba – Görgey 3 napja" posztját), miközben egyes vezető politikusok előbb az irhájuk mentésével, majd válogatott sértésekkel próbálták kompenzálni hadászati tévedéseiket. Nagykáta határában találtam egy bicikliutat (aszfaltból vagyon és itt-ott meglepően vízszintes), ahol előbb ittam, majd később egy boltban vettem négy Sport szeletet. A kerékpáros csak úgy nem kóricálhat be Mordorba, gondos kis kezecskék itt is biztosították, hogy minél hamarabb elkívánjam a csudába ezt az infrastrukturális rettenetet - különösen, miután egyszercsak elkanyarodott a 31-es út mellől valami déli irányú utcácska irányába. A 31-es főút csendes volt, a munkába járók már dolgoztak ekkorra, a kamionok pedig nem erre járnak. Odakint még elektromos kerekesszékes néni is jött szembe. Napraforgók minden felé, nyugodt vidék na. Szentmártonkátánál kezdődött a túra érkedesebbik része: jobbra fordulván el kellett hagyni a főutat egy szemetes alsóbb rendű utacska kedvéért, ami Tóalmásig inkább volt szép, mint használható. Node a látvány:
Itt már jobban lehetett használni könyöklőt is, mert forgalom alig, a sáv közepén pedig még tartja magát az aszfalt. A fotókon sajnos nem látszik a mélység, de a terep finoman hullámzott, sőt jobbra két patak is csordogált. Néhol már használnom kellett a hátsó váltót is. Nagytájegységileg ez a vidék már az Északi-középhegységhez tartozik, szóval pápá Alföld! Tóalmásra egy egészséges lejtővel érkeztem meg, az aszfalt pedig nagyszerű állapotúvá változott innentől egészen Valkóig. Az egyik táblát meglátva pedig egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben a visszaút irányát illetően. 
Nem kertelek, el kell jutnom Szecsőre. Ennyivel tartozok Zének, Lacinak és a többi hibbantnak :D Mint később kiderült, ez az út elvezet egészen Albertirsáig is. Ehehheeee.
Zsámbok felé ismét volt egy kis emelkedő és csökkenő, a remek aszfalton remekül lehetett horpasztani a könyöklőn, miközben az előzetes félelmeim ellenére nem vertem be a sarkam Hajni kerós táskájába. A Lidérc képesség fejlesztése elég jól sikerült: a nyeregtáska két oldala volt megpakolva ruhával és laptop-tartozékokkal (a gép a hátamon utazott a zsemlemorzsásodást elkerülendő, 50km után fájt is a hátam), rajta még a legkönnyebb hálózsákommal és abszolúte nem befolyásolta a kezelhetőségét. Talán csak kevésbé rezdett durván. Épp csak nem tudok rá rendesen felülni, de ez eddig sem volt zökkenőmentes a Lidérc esetében (még csak 4400 országúti kilométert tettem meg Vele 2011. szeptember vége óta...). 
Zsámbok nagyon szép falu, gusztusos előkertek mindenfelé, és padok. És lejtő. Addig nevetgéltem magamban a Szecsőn, hogy státuszüzenetként elküldtem Lacinak az "Alsótibortelep" szót, ami logikailag inkább a hasonlóan meseszép Tóalmásra passzolt volna - vakarhatták is a fejüket az NSA-nál e probléma fölött. Vácszentlászlónál már végérvényesen megdombosodott a táj, az egy főre jutó napraforgók száma pedig továbbra is magas:
Beérvén a faluba, szembesülhettem a szennyvízkezelés fejlődésével járó kellemetlenségekkel: úgy, mint felásott és múrvás úttest, félpályás útlezárás, lámpa zöldjére padógázzal kaparás dombra föl. És ahol van felfelé, ott van lefelé is, így Valkóba már nagy sebességgel jártam be. Innentől még 15 km volt hátra Gödöllőig. Legalábbis attól az erdészerti úttól, ahol megálltam enni-inni. Lacinak meg küldtem egy sms-t arról, hogy jelenlegi tartózkodási helyem "Nemsokara". Pózoljon Ön is erészeti sorompóval:
Ez az út bizony heveny emelkedést mutat és legalább rossz is. De csak az alja, mert a kék bogyós gyümölcsök vonalában már nem pattogott a 15km/h-val mászó Lidérc. A jószág hegyi fokozatba kapcsolása nem egyszerű: jobb kézzel a vázon turkálva húzzuk magunk felé a hátsó váltó karját, így pakolván a láncot a nagyobb fogaskerékre, majd bal kezünkkel a váltó túlsó felén matatva toljuk előre a kart és így átkerül a lánc a kisebbik tányérra. Közben pedig tartsuk erősen a kormányt és vezessünk az út- és a forgalmi viszonyoknak megfelelően. A nagy fogaskerék elől-hátul állapotot ("keresztbe váltás") pedig ne tartsuk fenn tartósan, mert a kezdők így szokák hazavágni a láncot és a hátsó váltót. 
Összességében 240 méterre kell felmászni 180-ról, azonban a túloldala az fincsi: semmi szerpentin és flancolás, hanem egyenesen bepluttyanunk valami tányéba Gödöllő előtt a 7-es és 4-es kilométerkövek között ereszkedve úgy ~50 métert. 57,5km/h-t mért a kormányomon elhelyezkedő, hatóságilag nem hitelesített mérőeszköz, én inkább azzal foglalkoztam, hogy minél inkább behúzzam fülem-farkam és a sáv közepén zúgva ne érjen utól jármű (alapszabály: a kis sebességkülönbség miatt, ha az elején nincs mögöttünk semmi látótávolságon belül, akkor nem is lesz), továbbá ne találkozzak úthibával. Majd a változatosság kedvéért ismét mászni kellett, hogy elérjem a Gödöllő táblát és felhívhassam Laciékat. 
Összességében kellemes kis túraútvonal, de a következő két posztban sokkal szebbeket is tálalok majd a nyájas olvasó és az unatkozó gyarmati hírszerzők asztalára. Az Univerzum állandóiban azonban továbbra is lehet bízni: Lacibácsi remekül főz és továbbra is úgy teker, mint állat. Muzsikának pedig következzék egy örök klasszikus a Ch. Brostól, hogy ne csak én hallgassam már folyton (menetközben roppantmód segíti a koncentrálást és megnyugtat):
