Majd két hónappal ezelőtt, szóval április 30-án tekertünk ki egy kiadós burekezés reményében egy CSImi által szervezett vidám kis csapattal Szabadkára. A Critical Mass egy héttel előtte volt, némi tervezési-csapatmozgatási hiányosságoktól eltekintve kirobbanó sikert aratott (sokan voltak és még annál is többen). Én mondjuk már elég sok darabban voltam eddigre - április 27-én adtam le a disszertációmat (8 példányban kötve, angol meg magyar tézisfüzetek, stb.), szóval előtte 3 hétig aprítottam ki a maradék bogarakat (debug) a nagy műből, miközben május 13-án Kobébe kellett mennem két hétre vendégkutatónak. Továbbá Lacibácsival igencsak rákaptunk a Civilisation V-re.

Reggel 9 előtt 10 perccel szépen ott is teremtem a Széchenyi téren, kemény 3 órányi alvás után - így jár az ember, ha a Civ V angolként Mezopotámiába dobja a gép és satuba szorul egy közép-ázsiai és egy afrikai birodalmacska közé. Azt a problémát sikerült megoldalni, itt pedig Palicsig elég egyértelmű, merre is kell menni. Gondolkoztam, hogy a társaságnak tartok egy mesét arról, hogyan is kell menni országúton, de egyfelől tapasztalt kerósoknak bizonyultak, másfelől a terep sem tartogatott különösebb meglepetéseket (lejtők, beláthatatlan kanyarok). Volt helyette vidám kis keleties szellő. Ez a kis szellő a gáton haladva Tiszaszigetig még nem jelentett különösebb problémát, a mélypont felé vezető leágazásnál a kis csapat megállt eszegetni-iszogatni, szóval különösebben szét se szakadtak. A határ után aztán eltűnt az út széli susnya és a menetoszlop egyre jobban kezdett szétnyúlni. Az egyszerűség kedvéért kezdettől fogva beültem CSImi mögé másodiknak. Standard eljárás, ha a tempót nem diktálni kell, hanem követni és navigációra van szükség. Továbbá a szélárnyék is roppant hasznos tud lenni. Egy összeszokottabb társaság esetében persze a hozzám hasonló batár álattt menne előre harapni a szellőt, míg a többiek vadlibáznak mögötte, de ez eddig még csak Lacival, Vegával, Robival működött, mindenki más elég gyorsan kipottyant az alakzatból. Cobrítára amúgy nem lehet panasz - puhán surrant a príma aszfalton. A múlt évi Vegás kör hatása persze most épp a fordított volt: akkor az volt a furcsa, milyen gyorsan haladunk és a mentális kártyakirakóban nem győzetem dobálni a lapokat - míg most a "le kéne már rakni egy újabb lapot" érzés környékezett. Km órát meg direkt nem hoztam magammal, hogy ne arra gúvadjak, hogy mennyivel megyünk. Ez mostan kikapcsolódás, nem ereszd el a hajam. Előtte nap toltam egy masszív 70km-es sprintet a Lidérccel Szeged-Földák-Tótkomlós-Orosháza vonalon, szóval jól volt lakva a szám :D .

Kanizsán megálltunk ismét pihenni. Eddig itt mindig csak lassítottunk, szóval legalább most kiderült, hogy van itt főtér is. Ezt követően a szél hátulról kezdett tolni minket, ami kifejezetten jót tett a csapat moráljának és tempójának. Magyarkanizsán már végre hasznomat is vette a társaság - ügyesen tudtam jobbra, majd balra fordulni, sőt Kispiac felé is le tudtam fordulni. Végre kiértünk a személyes kedvencemre, a kezdetben két, majd egy sávos tanyasi útra. A földek mindenütt alaposan gondozottak, de a parcellák elég csöppnyinek tűnnek az előző napi végtelen komlósi repceföldek után. Bár a parkolónyi-körbebetonozott japán parcellák után ezt a kijelentést némileg felül kell bírálnom. A határozottan lapos vidéken elég gyakran fut bele az ember kunhalmokba. Hogy valamikor ezeket temetkezési céllal építették, vagy azért, mert ide remekül fel lehetett futni, ha jött a Tisza / török / szomszéd, arra nem térnék ki. Lényeg, hogy egy ideje ott parkolnak. És Kispiac után az egyikhez elég közel kell elmászni. A társaság itt már határozottan igényelt volna egy árnyas pihenőt, de ilyenről csak a piac területén tudok, illetve ott van még a falu utáni temető előtere. Csendes camping megállóhely következett. Az otthonihoz képest annyi a különbség, hogy határozottan jobban gondozott, oszloptujasor veszi körbe és nincs a bejáratnál vezetékes vizes kék kút. Utána még kellett egy kicsit tekerni, Ludasnál az aszfalt örvendetes javuláson ment keresztül. 

A szabadkai betekerés és kitekerés, valamint az elengedhetetlen palicsi optimális burek (elhelyezkedés) ismertetésétől megszabadítom a nyájas olvasót, legyen elég annyi, hogy igen, Szabadkára továbbra is egy ocsmány, leharcolt és standard veszélyességi szintet hozó keróút vezet, a településen pedig remekül lehet kávézni a pártucatnyi kis kávézó teraszán.

A durvulós rész ugyanis a visszaút. Gyála felé a határ 4 órási zárása miatt nem lehetett menni, szóval Röszke. A két ország döntéshozóinak színvonalát jelzi, hogy 2006 óta nincs megoldva a traktor-gyalogos-kerós átkelés. A múlt évi ittjártunkkor ráadásul már elkészült a szerb oldalon is a teljes autópálya, így sanszos lenne már a leállósávon beavászkodni a határra. Szóval marad a "körtés", azaz barackos. Még első vagy másodéves egyetemista lehettem, amikor a Herman Kolesz 812-es szobájában olvasgattam a Szegedi Egyetemet, és az utolsó oldalon egy leányzó leírta a szabadkai kerótúrájának az élményeit. Csak ő legalább jó hidegben tekerte le mindezt. Egy arra járú bácsitól ő hallott erről a Horgos végén kezdődő és a határnál kibukkanó kis ösvényről. Amikor aztán Horgoson voltam projektmendzsmentet oktatni, volt szerencsém áttanulmányozni üres perceimben a falu falon függő térképét és az utacska valóban ott van. Az első szabadkai tekerés alkalmával aztán igénybe is vettük, de azóta se használtam, mert vagy errefelé jöttünk, vagy az autópályán. Szóval a meglévő kártyák mellé halásszunk elő a pakliból 2008-as lapokat. Jó, vannak ott lapok 2003-ból is, de azért 3 óra alvás, egy áttekergett nap után, illetve ilyen érzékeny szituációban (mégis csak a schengeni övezet határán akarok átkelni egy csoporttal) azért szép finoman kellett eljárni. Képek: vasútállomás jobbról, vigyázz határ x méterre tábla, ház sarka, homokkal fedett talajút, határátkelő kicsit távolabb jobbra.

Míg ezen elemerengtem, csapatunk meglepő sebességgel ért Horgosra. Egyik túratársunk ugyanis, mint kiderült Hajni-típusú - azaz ha van előtte valaki, akkor kiesik, ha nincs előtte senki, akkor meg rakja neki ezerrel. Leeshetett volna hamarabb is, mert a teljes csapat határozottan gyorsabban pirított ebben a felállásban végig a pusztán.

Node, rakjuk ki azokat a kártyákat: Horgosi csárda romjainál standard megállás, majd tovább egyenesen. Nem fordulunk le se jobbra, se balra. Balra ugyebár az autópálya, jobbra meg a falu. Bár jobbra még éppenséggel le is fordulhatunk, mert a falun keresztül is ugyanoda jutunk, csak akkor nincsenek kártyák. Így viszont keresztezzük a vasútvonalat, majd ott van a jobb oldalon a vasútállomás. Balról látunk egy tornyos épületet is. Na ezt követően pontosan addig kell haladni, amíg jobbról be nem csatlakozik a faluból jövő út.  Utána már észnél kell lenni, mert a bal oldalunkon lévő házak egyszer csak elfogynak, és ha elfogynak, akkor kell balra fordulni. Segít, hogy a ház sarkán ott az áramszekrény (vagy ilyesmi), a talajút pedig homok és nem piros. Itt egyenesen sétálunk (futóhomok te csodás) a barackosok között egyenesen, mígnem előttünk tornyosul az autópályát határoló kerítés. Gond egy szál se, mert a földúton, majd ösvényen ott sorjáznak az emberi lábnyomok és biciklinyomok. Szóval szépen fel tudnunk sétálni az autópályára pont ott, ahol a határátkelő miatt megjelenik a sok sáv. És mindez szabályos, nem sértettünk határt, meg egyebek. Térkép:

Mint kiderült, nem érdemes végigvárni az autósok sorát (eddig mindig végigvártam), a helyi erő is mindig előre teker, szóval mi is követtük példájukat, a határőrök rendesek voltak és egyből beengedtek. Este 7-re már Szegeden is voltunk, és gyömbérrel ünnepeltük az eredményes, 110km-es túrát. :)

És muzsikának következzen egy igazi remekmű az Ultimatíve Nyancat Launcer megünneplésére:

Na jó, az enyém nagyobbat szól: