Van az úgy, hogy az ember annyira fél valamitől, hogy a végén még nagyobb butaságot hoz össze. Gondoltam magamban, miközben egy kamion haladt szemből el mellettem a maga kis 40 tonnájával az M5 külső sávjában. Lidérc sem élvezte különösebben a megalázó helyzetet, de a Trimbi-túra vezetője szerint a honi Rend őrei szerint így szabályos átalkelni a határon. Eleinte még azt hittem, hogy ebből valami nem várt okosság sül ki, azonban közvetlenül a határnál szépen kereszteztük a szembeforgalom akárhány sávját és besoroltunk a menetirányunknak megfelelőbe. Megkérném a nyájas olvasót, hogy lehetőség szerint ne vetemedjen hasonló butaságra. A helyes megközelítésről írtam már itt, illetve ott van már Ásotthalom is, ahol még nem voltunk.  

Más probléma nem volt, a szerb oldalon a szokott helyen megtaláltuk a kerítésben támadó folytonossági hibát, leereszkedtünk a homokos földútra a barackos mellett. Lidérc egész jól boldogult a virsli gumijaival a porított homokban - annyira belesüppedt, hogy végül talált valami szilárdat. Miután kiprolódtunk a régi 5-ös főút folytatására, a bő 40 fős csapat valamiféle egyes-kettes oszlopba rendeződött. Horgoson belül nem jelent mindez különösebb problémát, az autópálya lehajtó után, külterületen már nem árt vigyázni a laposabb vonalra. Lehet, hogy elnyúlóbb lesz a menetoszlop, azonban az út nem mindig belátható és a vezetési stílus pont olyan, mint a határ schengeni oldalán. 

Palicsig két helyen álltunk meg, majd gyöngéden megváltunk a népes csoporttól és a tömegiszonyomtól - majd CsImi vezetésével elindultunk Szabadka irányába. Május elseje lévén minden zárva, kivéve etető és itató helyeket. Pénzváltót csak a szabadkai vasútállomással szemben (nem a bódé, azzal is szemben!) találtunk.

Szabadka belvárosában több látnivaló is akad, egy felől ott van a míves tetejű városháza, a soha el nem készülő színház mind eklektikusabbá váló romja, a szökőkút, és persze rengeteg első osztájú kávézó és sok-sok burek és csokis süti várja gazdáját. Érdemes eltekeregni a belváros kerózható utcáiban. Arra azért nem árt figyelni, hogy elég sok egy irányú utca van, továbbá a piacra nem lehet keróval bemenni. A belváros megközelítése természetesen feltételezi a kerékpárral történő bejutást Palicsról. Sajnos itt valamiért a külső Kálvária borzalmait idéző rémséget sikerült összehozni egy príma 2+2 sávos országút mellé. Ha nem lenne tele gyalogossal (nekik is ki kell jutniuk valahogy Palicsra, ne őket szidjuk) és nem szakadna ki az első kerék minden útleágazódásnál, akkor nem kellett volna végigtriáloznom odafelé az utat. Szabadka vasútállomáson találni vizet és kellemes hűvös volt (igen, május elején még meleg volt...).

A szerb államvasutak lepusztulóban lévő szerelvényének megtekintését követően visszaindultunk Palicsra. Itt a tér-idő kontinuum ismeretlen zavarai folytán egyszer csak egy nyitott ajtóval közlekedő busz mögött találtam magam és ez az anomália egészen Palics határáig tartott. Ott utána megvártam a többieket is, akiket nem ragadott magával a Lidérc keltette tértorzulás. Vajdaságban a pöpec utak és a jó kaja mellett azért is érdemes tekerni, mert vannak latin betűs kiírások.

Nem, mintha megfelelő tempójú bajuszrezgetéssel nem lelném meg ellenszélben is a Dubrovacka és Jasenovacka sarkán lévő Optimális Burekest, ahol kis szerencsével a magyarul beszélő személyzetet fogja ki az ember.

Nagyobb térképre váltás

Megfelelőnek tűnő mennyiségű burekkel és színes cukros vízzel feltankolva legurultunk a tópartra, ahol már javában zajlott a néptánc, a sültmalac forgolódott tűz fölött és még mentősök is ovltak, MÉvi nagy örömére. Itt kényelmesen ledöglöttünk a kúttól nem túl messzire egy fa alá, Anita lefötört rólam egy kullancsot, kajáltunk, majd CsImivel elmentek fagyizni. Atom egész jól viselte a számára egzotikus környezet meglepetéseit. Ide értve a 30 denárért kipróbálható "üres szoba közepén egy lyuk" konstrukciójú toalettet is. Este négy felé már nem ártott elindulni, mert emlékeim szerint a gyálai határátkelő 7-kor zárt (és tényleg). Kispiac felé véve az irányt először átkeltünk az autópályán, majd a falu végére érv egy sávossá vált az út. Anitával itt kissé előreszaladtunk a nem túl magas, 26km/h tempónkkal, míg a többieket a szerintük túl közel elhúzó vidéklakók zavarták. Kispiacnál a temetőnél álltunk meg, újraoptimalizálni a csapat mozgását. Tanulván a múlt év tapasztalataiból, a Breki hátán utazó MÉvit betettem a csapat elejére, én meg beálltam mögé navigálni. A hatás azonnal érezhető volt, Lacibácsi kedvéért muzikális illusztrációul következzék ("Maschinen trägt unser Helden"):

A többieknek meg legyen elég ez:

Szóval Breki gyorsan és alaposan elérte az üzemi 28km/h-t, MÉvi lába pörgött, mint a winchester - egyszóval Lidérc megfelelően elő lett fogatolva. A táj mind füvesebbé vált, ahogy keletnek tartottunk és úgy maradoztak el a korábbi gusztusos tanyák. Az út minősége kiemelkedő, kivéve Kispiacnál a kanyarban, mert ott aggódva hallottam/éreztem a hátsó felni és a kátyu találkozását. Ezúttal nem feküdt meg a gép :) MÉvi úgy húzott, mint a zetor, csak akkor kezdett lassulni 26-ra, amikor a szelet már nagyon szemből kezdtük kapni. Magyarkanizsa (Kanizsa) irányába jobbra kell fordulni a táblázás szerint, rá a 111-re, de ezt nem sokkal később el kell fordulni balra, hogy a városba jussunk. Miután még mindig benne haladtunk a Breki által generált polarizált fényben, ezért a megállás helyét egyszerűbb volt Törökkanizsában megadni. Magyarkanizsa után az út felvisz a gát tetejére. Ekkoriban a Tisza már kezdett visszahúzódni a medrébe, de ezt inkább csak a szúnyogok emelkedő számában lehetett mérni. Minden esetre elég csalóka ebből az irányból nézve, hogy a forgalom egyenesen halad az "erdő" (ártér) irányába, majd elfordul jobbra és eltűnik a fák között. Pszichésen kissé megterhelő lehet, főleg egy Lidéreccel az ember háta mögött. És MÉvi még így is remekül viselte a terhelést. Törökkanizsára beérve a főtéren álltunk meg pihenni fél órára. Délután öt volt, elméletben még van fél óránk. Ha mégsem, akkor csúfos visszavonulás lészen Horgos irányába.

Fél órán belül ismét nyeregben volt a banda, és mind a téren lebzselő tacsit, mind a rózsaszín epres kisbiciklit sikerült ott hagyni. Sajnos már látszik, hogy előbb-utóbb a lakott területen belül kerékpárút létesül, annak minden várható nyűgével s nyilaival. Értelmét nem látom, mert eddig egyszer sem tűnt fel, hogy olyan irgalmatlanul nagy lenne a forgalom. Vagy csak úgy létezne. Élvezzük hát a kiváló aszfaltot a határig - Törökkanizsa után ahogy átjövünk a körtöltésen, a következő kanyar előtt érdemes sávközépre húzódni, mert a szeméttelep miatt tiszta üveg és fémforgács az úttest. Oldal/hátszelünk is kerekedett, MÉvi pedig hősiesen küzdött. Hátulról olykor hallok némi morgolódást a túl közel előző gépjárművek miatt. Számomra ez csak azért furcsa, mert nekem inkább a mókásan keskeny tengelytávú autók tűnnek fel mindenfelé, amivel egyszerűen nem lehet "túl közel" előzni. Végre valahára befordulunk Gyálára, az út végén ott a templom, majd az S kanyart követően jött a határátkelő, ami nyitva. Bennem pedig lassacskán megszületett a kérdés: mi lenne, ha MÉvit ráültetnénk a Lidércre? A magas fordulatszámot bírja, nyomaték nem kell. Jelen esetben ez természetesen kivitelezhetetlen, de hátha a jövőben a Sors úgy hozza. És a következő túrán lőn világosság. 

A hazai oldalon egyből hozzá is láttunk a bitang nagy kátyuk kerülgetésének. A susnyás túloldalán kapart kanyargós árokból arra következtetünk, hogy errefelé is kerékpárút épül majdan. Ha nem lennének rossz tapasztalataim ezen a téren (lásd a pár éves önerdősítő kerékpárutat Mórahalom és Ásotthalom között...), akkor még örülnék is neki. Tiszasziget után egyből elfordulunk a gát felé vezető útra, hogy elkerüljük a szőregi rémséget. A betonút kezdetben töredezett, később rémes, az utolsó szakaszán viszont teljesen korrekt. Az átmenetnél nem árt vigyázni, röptettem én már ott nem kellően rögzített első lámpát :) .

Itt valahol zendített rá MÉvi a Mókuska-Mókuska című örökbecsűre, amire CsImi és Anita kétszólamú és kiművelt énekléssel válaszolt. Melynek eredményeképpen a Mókuskának számtalan mutációja képződött. Atom pedig összefutott két szépszál hölgyelménnyel régi jó ismerősével. Lassacskán beértünk a városba, majd mindezt egy kiadós beszélgetéssel ünnepeltük meg a Kaméleonban. Miután a poszt megírásához roppant mennyiségű balkáni muzsikát kellett végighallgatnom - mely tevékenység tetszőleges Szabadka-Belgrád buszút alatt végrehajtható, egy karton cigaretta kollektív inhallálásával egyetemben - most következzék egy igazi klasszikus 10 órás változata (hogy miért? hát, mert ezt hallgattam, miközben készült a poszt - kivéve, amikor a következőt):