Cobríta és Lidérc kalandjai

 Csörgős Pocok

1. nap (2006. július 2.): Orosháza - Szeged

– Steel River

A hajnali indulás már eleve hamvába holt ötletnek tűnt a kopogós eső miatt. Így serényen elszundikáltam még pár órácskát. Úgy fél 10 tájékán már csak elővett az indulhatnék, úgyhogy az ebéd elfogyasztása után el is indultam 10:15-kor Orosházáról. Aznap csupán Szegedre kellett eljutnom, mintegy bemelegítés gyanánt a másnapi nagy túra előtt. Az eső továbbra is esett, de a nagy lomha felhőkből nem néztem ki semmi biztatót, így örültem, hogy legalább nem villámlik és nincs valami brutális szél. Sőt, a szél remek módon keletről fújt, ami rendkívül ritka dolog errefelé. Ahogy kiértem a városhatáron, irdatlan esőfüggönybe futottam, így patentolhattam vissza a menetközben szétkapcsolt esőkabátot. Mire eme művemmel végeztem, az eső is alább hagyott.

Kardoskútnál rátértem a préri-pályára (a másik terv szerint Makón keresztül kellett volna mennem, de ekkor nem használhattam volna ki a kedvező szélből eredő előnyömet), ami gyakorlatilag nyíl egyenesen vezetett Hódmezővásárhelyre. Be is kapcsoltam Chris Rea-t a jobb fülembe (a balra ugyebár a hátrafelé figyeléshez volt szükségem). A „Road to hell”-t gyorsan léptettem, mert túl babonás vagyok az ilyesmihez. Így aztán a „Texas”-ra húztam keresztül a Fehér-tavat körülölelő nemzeti parkon. A vállam fölött visszalesve láttam az esőfüggönybe burkolózó Orosháza kimagaslóságait (furcsa, hogy a másutt tömegcikknek sejlő tízemeletesből itt három is elég ahhoz, hogy kilométerekről látszódó felhőkarcolóként uralják a tájat). A szél azonban tolt maga előtt, így sebesen kikerültem az esőzóna elé a prímára aszfaltozott úton. Az új aszfalt persze megszűnt a megyehatárnál, azonban kivételesen most nem vesztegettem a drága időt a kilátóval – inkább suhantam tovább, átlépve a 20. kilométeremet. Az eső nyálkássá tette a murvával felszórt, majd szurokkal összejavítgatott burkolatot, amin így remekül futottak a terepre szabott abroncsok (száraz időben ugyanez rémesen le tud lassítani).

11:51 33,98 km

A bajok azonban nem kerültek el. A csomorkányi-templomrom holléte felől eligazító tábla környékén vettem észre, hogy valami nincs rendben. Egyszerűbben: a harmadik orrfújásomnál már nem tudtam teljesen (egy)kézben tartani az én „kicsi drágámat”, „arany gombolyagomat”, stb. Finoman is szólva kacsázott a hátsóm. Két kilométerig még hitegetett, de utána egy rakás boci társaságában biza kilehelte a lelkét a tavalyi 884 km-es túrát is megjárt belsőm. Pedig épp az előttem haladó esőzónán készültem keresztülverekedni magam. Ehelyett szépen állíthattam fejre a kicsikét, és cserélhettem a gumit. A fellelt rajzszöget örömömben méterekre dobtam be susnyásba, hogy másnak lehetőleg ne okozzon örömöt. Közben persze eltársalogtam az arra kocsizó helyi erővel a defekt mivoltáról. Plusz bénáztam a kerék visszacsavarozásával is. 12:14-re végre összekalapáltam a jószágot, és vitorlázhattam tovább Vásárhely felé. Mivel a málhámban már nem maradt hely víznek a két hálózsák és a sátor mellett, ezért Vásárhelyen meg kellett állnom némi kútkiivásra.

Vásárhely után dél felé fordultam, elhaladva némi rusztikus piramist formázó szemétlerakó mellett, immáron a Rammstein „Reise-Reise”-jét hallgatva. A szél elfújta felőlem a szürke mamlasz esőfelhőt és fehér kis bolyhosakat tett a helyére. Egyszer még a napszemüveget is feltettem! Sőt, levettem az esőkabátot is!

13:35 63,61 km

Maroslele előtt már láttam szívem új szerelmét: egy dagadtra hízott délnyugatnak kúszó zivatarfelhőt. Beérve a faluban megérdeklődtem egy helyit, hogy megy-e a komp („hát, igen” választ kaptam, gyanútlanul), és életjelet küldtem. Ebben persze benne volt a bűvös „nem esik az eső”, tehát az ezt követő percben már vehettem is fel az esőkabátot, mert kopogni kezdett a sisakom. Mivel én alapból gyorsabb voltam, mint a szél, ezért elég gyorsan lehagytam a totyakos felhőt és ismét napra értem. Az esőkabátot sikerült menet közben lebányásznom magamról. Ezt a szakaszt bárki méltán elnevezhetné a világ legunalmasabb útjának, mert semmi sincs rajta. A forgalom nulla (ami ugyebár nem sajnálatos), de a látnivaló ugyancsak. Így aztán lehet kornyikálni, megbontani egy zacskó kekszet (majd ügyesen útra szórni párat…), táplálkozni. Víz ugyebár továbbra se volt, de a komp se volt túl messze.

14:15 63,61 km

Nos, a komp nem volt túl messze, viszont elég lehangoló kép fogadott. Az árterület tiszta trutyi volt az éppen visszahúzódó Tisza után, és ez alól a komphoz vezető út sem volt kivétel. További kellemetlen előjel volt, hogy útközben még az elszórtan jelenlévő forgalmat se tapasztaltam. Meg a keréknyomokat sem. A helyben pecázgató emberkék persze megnyugtattak, hogy jön óránként egy dereglye, és az átvisz, de mi az a dereglye? Jó, nem azonos a derelyével, mert vízen úszik, és embert szállít, de bővebben? Lasek is odaért a túlpartra, úgyhogy ezt követően élénk kommunikáció bontakozott ki. A szorgos komposok persze javában berregtek furcsaféle járgányukkal az arra horgonyzó vízi jószágok körül, és ki-be szálltak, de csak nem akartak átmászni értem a túlpartra! Egy óra múlva már levettem a pulóvert, hogy a sárga pólóm hátha jobban feltűnök majd. Eközben a hátam mögött is mind lelkesebben kezdett dörmögni az ég, ami tovább motivált az átjutásra. Lasek közbenjárása végre megtette a magáét: másfél órányi várakozás után csak átjutottam a túlpartra. A vízi jármű („dereglye”) meglehetőst hasonlított valami szovjet filmből átmentett partraszálló bárkára, és a működése is hasonló volt (végy egy kombinált fogót, és tartsd a madzagot). Minden esetre jó kis videót lehetett volna forgatni, amikor lecsapódott a teknő eleje a szegedi parton…

16:00 82,84 km

Végre megérkeztem aznapi állomásomra, nevezetesen Lasek nyári lakjára. Cucc le, majd pedig átmentünk Zsótihoz szülinapozni.