Eredetileg Lacival tekertünk volna Szekszárdra, majd Pepével a Fertő tó körül. Végül is felugrottunk az Asszonnyal Fehérvárra. Lelki szemeim előtt már láttam is, milyen szépen fogok levitorlázni Szegedig valami penge kis északnyugati széllel... Ahogy lenni szokott, az arrafelé időben kőstabil északi szél csak délire fordult, a nagy melegben pedig már várhatóak lettek az esti viharok. Szóval 180km-es táv törölve. Így jött az ötlet: Cobrázzuk már végig a 2004-es túra legkönnyebbnek tartott távját, a Biatorbágy-Fehérvárat! Ez így persze uncsi lenne, szóval beletettem egy kis Velencei tavat, mert életemben először előtte nap voltam benne. Tehát ez egy ilyen első felében kerósinfra méltatós, másodikban pedig pucoktúrásokon keresztülrágós poszt lészen.

Fehérvárról a kerós útja a Velencei tó irányába a 7-es főúton indul. Sajnos nem az útteseten hanem ilyen repedezett gányon. Itt már sejtettem, hogy oldalváltásokban nem lesz hiány. Nem is, mert pár száz méter zötyögés után lehetett is átmenni az út jobb oldalára - erre mondjuk a kerékpárosokkal tömött túloldali járda is utalt.

CsImi kedvéért fotóztam ezt az izét. Nem tudom, mi lehet ez, ránézésre Oskola utcai kreatúra lehet, de valaki nagyon durva cuccot tolhatott, amikor ezt papírra vetette, majd engedélyeztette (kerójárda még mindig az én oldalamon...). Oldalváltás után príma aszfaltos szeparált keróút, ami egy mellékutcás kereszteződésnél jókora munkagödörben teljesedett ki. Egy benzinkúton keresztül sikerült visszatalálnom a keróútra (lefotózni nem sikerült, mert ekkora árok-görör-lyuk nem fér bele a kamera látószögébe...), majd a bokrok által szorosra zárt S kanyar közepén eltűnt az aszfalt alólam. Ezek szerint az országútisok ezért tekertek el mellettem az úton. Itt valamikor egyszer kiásta valamint, majd némi vasúti töltésre való zúzottkövet hátrahagyva továbbálltak. A Cobra nem rakoncátlankodott rajta különösebben, amikor átrongyoltam rajta 27km/h-nál, de azért áldottam az eszem, hogy fékeztem a beláthatatlan szitu előtt.

A falu határát átlépve ismét oldalváltás (2.), nyomógombos lámpa, innentől viacolor rulez. Igazából a soron következő szakasz tetszett a legjobban: meredek lejtő, némileg kanyargós vonalvezetéssel, laza 40km/h zuhanó téglázás (bár a "téglaság" most nem jött annyira ki a csomagok hiánya miatt), ebbe még belefért egy murvával alaposan felszórt szakasz is valami lakott vidéken keresztül. Majd ismét egy gyorsító. Végezetül manuál ABS, mert szokás szerint a lejtő alján lévő vasúti átjárónál oldalt kellett váltani. Az egykori 6-os számú vonal egyébként végig kíséri ezt a túrát - más kérdés, hogy a nyolcvanas évek óta nem igazán használják semmire.

A tehín itt átpisilte a keróutat az út jobb oldalára, de aggodalomra semmi ok, mert majd a következő faluban úgyis mehetünk vissza jobbra. Addig is elég jó minőségű aszfalton gurulhattam, a lejtő kezdett átmenni emelkedőbe.

Pákozdnál valóban irány a bal oldal. Viacolor. Kék kútnál a darazsak szétzavarása némi vízzel, majd ivás (piros pont), sőt még kerós nyomokat is festettek!  

Hogy utána alig 100 méterrel ismét mehessek át az út jobb oldalára. Itt már erősen kezdtem gondolkozni, hogy mely jeles szegedi művészről elnevezett érdemrendet kellene adományozni annak, aki ezt így összehányta és pénzt mert felvenni érte.

Amíg ezen a súlyos döntésen töritek a fejeteket, guruljunk tovább. Ne túl messzire, mert hirtelen el lettünk terelve valami misztikus irányba. Itt kb elszakadt a cérna és az úton haladva kivártam, amíg a keróút méltóztatik megjelenni az út jobb oldalán. Ez meg is történt a képen látható lejtő nem túl távoli lábánál. Innentől príma és gyanúsan frissnek tűnő aszfalt vitt egy erdőig.

A tábla tanulsága szerint a keróút itt végre kiszenvedett (javítsatok ki, legalább négyszer váltottunk oldalt az alig 15 km alatt :P). A tábla szerint jobbra van Sukoró és Velence. Azt hiszitek, ezek után mertem én jobbra fordulni?! (aki szerint igen, olvassa újra a blogot, lassan, tagoltan és ütemesen bólogatva erre) Szóval fordulás balra teljes gőzzel és taposni a pedált végkimerülésig.

Az általam választott irányban az út ugyanis elég gyorsan beletorkollott a valódi sukorói és velencei útba. Kerékpárosösztön. Jobb kéz felől szép a tó, a szembejövő kerósok pedig visszaköszöntek. A fenti képen egye látjátok azt a szép sárga templomot ott felül a hupli tetején? Én először azt hittem, hogy az előttem emelkedő emelkedő szerves részét képezi. Határeset - olyan 60 méterrel voltam alacsonyabban. Némi emelkedő után átsurrantam az autópálya alatt, majd Nadap felé fordultam és ezúttal a sztráda fölött tekertem át. Ha jól számolom a szintvonalakat, olyan 120 méterről indultam a 280 méteres csúcsnak. Húúrka vagyok no, úgy ki lettem fektetve 220 méteren, hogy meg kellett állnom inni, meg bekapcsolni a muzsika, hogy valami ütemre tapossam a pedált és vegyem a levegőt - erre bejön a Punisher WZ zenéje. OMG. Ezt ütemezzem ki 1-3-ban :P . Nadap egyébként a szintezési ősjegyéről is nevezetes - kis hazánk kvázi szintezési origója. A környéket tartó gránit ugyanis tektonikailag a nem túl virgonc vidékek sajátja (emberi számítás szerint most nem gondolunk a Móri árokra, mert az már nem gránitos rész). Én inkább a fenyvesben cirpogó kabócát és a lépcsős domborzatot emelném ki.

A csúcspont elérésekor már eléggé besötétítették a fák az utat, majd kezdetét vette egy roppant kellemes lejtő 160 méterig. A lépcsős jelleget itt a változó meredekséggel lejtő út emelte ki. A hatást fokozta, hogy az indulás után egyszer csak kiestem a fénybe és láttam, hogy előttem minden csak lefelé van. Ezért már önmagában megérte felmászni.

Lovasberénynél az első nagyobb kereszteződésnél megálltam inni. És térképet nézni, mert nekem elvileg jobbra kellene fordulnom, de itt a 811-es utat balra jelezték. Illetve ilyen nevű településekre nem emlékeztem. Szóval, ennél a táblánál jobbra fordulva visszajutunk Velencére. Balra fordulva találunk kék kutat is. Itt érdemes (lett volna) feltankolni, mert innentől nincs kút.

Azt hittem, hogy innentől a 2004-es útvonalra visszaérve már könnyű dolgom lesz. Gonosz kuncogásotok jogos, és ezt már Lovasberény elhagyásakor is sejtettem. Erre a vidékre úgy emlékszem, mint ahol anno már nem igazán kapcsoltam vissza, hanem izomból raktam neki elől. Na ja, csak akkor már túl voltam egy Bükkön, Mátraalján, meg az Alföldön. A 811-es ugyanis hajlamos felmászni a dombhátakra, így pár km felfelé, pár km lefelé a menü. Odafönt pedig szép látvány.

Az még megvolt, hogy Alcsút után (most előtt) mintha lett volna valami. A gyakorlatban ez egy 10%-os lejtővel megküldött lejtő, az alján jókora jobbos kanyarral. Manuál ABS on. Vagy itt értem el a nap 55km/h-s maximumát, vagy korábban. Vagy később...

Alcsút után rém szutyok az út minősége. Egy vaskos platánok által kellemesen beárnyékolt, folt hátán folt (patchwörk, magyartarka...) aszfalton kellett felfelé mászni. Pár kanyarral később felbukkant a látóhatáron a Korda-stúdió épülete. "Jój de szép, nem is tudtam, hogy olyan messze vagy Etyektől és olyan magasan". Nos, nem volt olyan messze... Az út átlagosan végig arra kanyarog. Max olykor vesztünk egy kis magasságot, de utána mászhatunk még magasabbra. 260 méter a csúcs na.

Itt még 7 km volt hátra. Az út minősége pár km óta drámai javuláson ment át. A vizem ellenben még az előző emelkedőnél elfogyott. Sebaj, majd Biatorbágyon veszünk fel, el kell ugyanis érni a 18:10-es vonatot, most meg már 17:30 van. Tehát ami a csövön kifér továbbra is. Erre az etyeki emelkedőre amúgy emlékszem, anno itt még szakadt az eső és  sétálgattunk egy darabon, mert elég meredek. 80 méterrel lejjebb a faluban elsuhantam a dinnyeárusok mellett. A fincsi irsai olivéreket palackozó Nyakas Pincészet is pl az Etyek-Budai borvidéken működik - csak innen északabbra, Zsámbéktól jobbra Tök faluban. Egy 40 méteres dombocska mögött megtaláltam Biatorbágyot. Itt értem el a szentháromság szobrot (0. km), majd jobbra fordultam az állomás irányába.

Ennek során elhaladtam a szépen felújított, de a forgalomból már rég kivont biatorbágyi viadukt alatt. Az állomásra beérve egy túráskupac fogadott. Sehol senki, és semmi (víz se). A pénztár helyén kis cédula, hogy műszaki okok miatt jegyvásárlás a vonaton. A posztapokaliptikus díszletek között egy ideig keresgéltem a vizet-kocsmát-bármit, de végül is kibírtam a maradék 20 percet a peronon lévő bódé árnyékában (jó kis harminc sok Celsius volt). A Flirt pöccre pontosan érkezett be, fel is gurultam rá. Itt olyan 10 percig álldogáltam, hátha jön valaki, aki jegyet szeretne eladni nekem, de Kelenföldig nem akadt jelentkező. Itt kénytelen voltam leszállni, mert itt szándékoztam felszállni a Hajnit is tartalmazó, közvetlen Balaton-Szeged kapcsolatot jelentő Aranyhíd expresszre. Azt már tudtam, hogy 15 perc késéssel indultak Fehérvárról (okot lásd az előző posztban). Tehát először vettem másfél liter vizet, majd vettem jegyet. Azzal mondjuk jó 10 percig dominóztak valamiért. A vonat ekkor már 40 perces csúszásban volt, szóval végül is én ráértem. A kerószállító az 5 kocsis szerelvény végén volt, így, miután az előző szerelvényen kimértem, hogy hová érkezhet, simán felszálltam. Majd elmélyedtem az extrém érték elmélet gyönyörűségeiben.

Nyugis kis út vont ez kellő melegben, 3 órányi tekeréssel, 70km-vel és 22,6km/h átlaggal. Utóbbi engem is meglepett.