Fél 12 után sikerült tovább indulni, egyenesen a tribunji strandig. A kerókat és a felszerelést itt már rutinosabban hagytuk magára – némi gondos lakatolást követően, amit a helyi népelemek értetlen arckifejezése kísért. A belváros itt is zegzugos, van megint ki szigetére települt, kikötővel körberakott városmagocska is. A fagylaltos tud magyarul, a naaagy gombóc 6KN, miközben a strandon az óriás palacsinta 10KN. A fagyi jobban tetszett. A hely kulináris nevezetessége azonban a part menti pekara. 3KN a bukták és fánkok ára. Olcsóbb, mint Szeged! Sok-sok pénzikét hordtunk oda, de egyszerűen muszáj volt. A parton lévő toi-toi kevésbé fényűző, mint Primosten szilárd építményű klotyója, de jobbára tiszta volt, és szerencsés esetben klotyópépör is volt benne. A part itt közepesen vadasra lett kiépítve – a szegély betonozott, gyöngykavics, amíg a láb leér (utána sün-sün!), majd a várostól kifelé a tenger marta mészkő/dolomit sziklák keretezik a partot, remek napozó és búvárkodó helyeket kínálva.
Négy körül indultunk tovább Murter szigetére. A meleg tobzódott a szárazföldön, a népek pedig még punnyadtak voltak az előző napi tekerés után. Tehát csak finoman. Tisno városkája köti össze a szárazföldet a szigettel a hagyományos csapóhídon keresztül, amit az áthaladó jachtok miatt olykor fel is emelnek. Ilyenkor pár kilométeres kocsisor jön létre a szigetre tartó francia, olasz lakóbuszokból. Őket sikerült a járdán sétálva kikerülni, az Egyest inkább nem követtük forgalommal szemben tekerő akciója során. Vadkempingezésre alkalmas hely keresése közben a városka szárazföldi részén nem jártunk sikerrel, így átmentünk a szigetre, ahol jobbra kanyarodva, a partra telepített kempingen áttekerve (az az út le van zárva a kemping után az autóforgalom elől) a buckán túl találtunk egy optimális, kellően csendes és védett öblöt, príma szunyókálós hellyel az út mellett. A szalagkorlát egy helyen ugyanis leomlott, így le tudtuk vinni a teljes felszerelést a partra, ahol a fák kellő mértékben takartak az úton közlekedők kíváncsi tekintetei elől. Messze kényelmesebb volt, mint az út forgalmasabb részén lévő mini strandon maradni éjszakára. Az öbölben rajtunk kívül volt még egy jacht, két pecás csónakkal, illetve ez fiatal társaság, akiknek csak a hangját hallottuk. Illetve a part menti úton olykor elzümmögött egy robogó (na a robogó arrafelé a kerót helyettesíti a punnyadékabb szigetlakók számára, és eszméletlen bűzt áraszt) vagy gyalogos/kerós. Dovának köszönhetően a vízben életemben először módomban állt kipróbálni a pipa, a búvárszemüveg és a békatalp használatát – mókás eredménnyel. A tengerfenék kissé iszapos volt a gyér hullámzású víz miatt, de azért láttam sok szép sünt, halat, meg növényt. Egyszer persze sikerült orron át beszívni némi tengervizet is, tisztítván a légutakat is (nem mondom, hatékony módszer az egyébként is gyengébb allergiám ellen).
Miután Hajni és Dova kiélvezték a hupli túloldalán lévő kemping infrastrukturális szolgáltatásait, nyugovóra tértünk. Nem akarózott sátort verni (abba a kőbe nem is lehetett volna), így Hajacska kapott polifoamot a pihe-puha hálózsákja alá, amit egyébként is a kevésbé köves lejtős talajra raktam. Jómagam mellé gömbölyödtem egy fagyökérrel és kövekkel jobban ellátott részre. Eme tereptárgyak ergonomikus eloszlásából kifolyólag számtalan kényelmes pozitúrában kitámasztották a hátam-lábam, így roppant kényelmes volt a szunyóka a hálózsákban. Párnául a sátor csomagja szolgált, egy kezemet pedig a szabadban tároltam, hogy legyen hűtés. Csodás volt nézni a lassan felkelő csillagokat a szemköztes égen, nézni az ide-oda zümmögő pecás csónakokat. Tíz óra magasságában a vidám fiatalok is elcsöndesedtek, Dova pedig a jó tengeri levegőn továbbra is mérsékelt intenzitással szuszogott (hol volt ez a március végi 1000 Db-es hortyogáshoz képest!). A szemben lévő nagygöncöl esztétikai élményét viszont nagyban rontotta a tisnói szárazföldön lévő discoból idáig hallatszó hardcore tance. A DJ repertoárja bámulatos volt (hogy a Tibor.blogot idézzem), bármilyen muzsikába képes volt beleszőni ugyanazt a druba-druba motívumot. Ettől sikerült azért elvonatkoztatni, és inkább a sziget fölött átsüvítő éjszakai szélre koncentrálni. Ez a tengeri szél is részét képezi a számomra meglepően robosztus dalmát tengerpartnak – úgy üvölt át a sziget csúcsát érintve, hogy közben a tűlevelek meg sem moccannak. Csodálatos és egyben félelmetes erőt mutat mindez. Para csak akkor volt, amikor éjjel a discós parasztok nekiállták nyomni special effektnek a stroboszkópot, ami persze a mi hegyoldalunkon villogott. Hullámokban dübörgő szellő és villogás. Szerencsére a csillagok zavartalanul szikráztak az égen, így nem kellett viharra számítani (amivel szemben valljuk meg, nem sok mindent tehettünk volna az adott helyzetben).
