150km, ~12 óra
Kis hibahatár mellett hajnali 5-6 magasságában indultunk el Fehérvárról Botival és Robival Lidérc, Enterprise és Alejandro hátán (Katinak és Lacinak hálás köszönet a vendéglátásért! :) ). Nagyobb hibahatárral ki is keveredtünk egy órával később a városból, miután megmutattam a fiúknak Palotaváros rétjét (átlagosan jó irányba mentünk, csak kicsit mellé), majd GPS segédlettel felleltük a beszédes nevű Balatoni utat, majd a körforgalmakon keresztül rálépünk az Úrhidai útra. Ezek a körforgalmak akkor épültek, amikor egy másik Robival (Papp Robival és nem Robertossal), Lasekkal és Ágival jártunk erre a szintén Sopront célzó túránkkal 2005-ben. Utána még párszor jártam erre Zánka felé, de hosszú évek óta már nem.
A Sárpentelei parkerdőt elhagyva mezőgazdasági vidékre értünk, majd a Várpalota alatti plutty-pluttyot a Rétszilasig tartló pluty-pluttyal összekötő Sárvíz hídján átkelve Sárszentmihálynak fordultunk. Ebben a kereszteződésben gondoltam 2004 nyarán azt, hogy miért nem megyek Fehérvárnak inkább amikor először hajtottam (oké, kicsit esett az eső, meg elég kiélezett volt, hogy elérem-e a paksi kompot és így aznap hazajutok-e, de HÁTSZELEM VOLT!!!). De most Várpalota felé fordultunk, ami dombok megmászását jelentette. Előző nap Botival vitézesen pörköltük végig a Szeged-Fehérvár utat bruttó 10 óra alatt úgy, hogy csak Bordányon (hegyomlás-bácsi frissel sült mákosréteses boltja), Halason (Tecsó, wc, ELTŰNT A VASÚTÁLLOMÁSRÓL A KÚT!), Kiskőrösön, Solton, Földváron és Mezőfalván álltunk meg, valamint Akasztónál kötelező jelleggel oldalba kapattuk magunkat a szakadó esővel és Fehérvár határában a tisztára nyalt főúton az első gumim nekiállta meggyógyítani magát (mire visítva átkotortam két felüljárón és elértem a táblát addigra meggyógyult). Szóval tekintve, hogy a Szeged-Halas és a Földvár-Fehérvár távot Boti dízelezte végig, én meg a közepét, így emberi számítás szerint szerint ma a legnagyobb távolság amit meg kellene tenni az az ágy és az etetőhely közötti legrövidebb út egész jól bírtuk.
Egy heti motyóval megrakodva a Lidérc is lustább volt a megszokottnál (pedig a sátrat Boti hozta, megelőzendő még egy borulást), de még úgyis korán volt. A jómunkásemberek csak úgy özönlöttek a szembejövő sávban, mire Sárszentmihályon felmásztunk a falu túlvégén lévő dombra. Innen csak le kellett ejteni Sárkesziig a gépeket a vastagon párás levegőben. Nádasladánynál kezdtünk már fáradni, de Ősiig csak elgurítottam a bandát, messze még az a Kapuvár. Ősiben van egy remek kék kút a parkkal szemben, így letelepedtünk kajálni, térképet nézegetni és a népelemek tevékenykedését szemlélni.
Majd némi fotózkodás és irány a Csákány-árokkal és Köves kanálissal fémjelzett mocsár Várpalota irányába. A táblánál természetesen meg kellett állni, mégis csak 10 éve jártam először erre.
Robi csak picit ásta fel a motyóját a háromlábért, de Botival mi a türelmünkről és megértésünkről vagyunk híresek. Kollégáim kissé túlpakolták magukat, tekintve, hogy még az első kerék mellett is voltak táskáik - nekem hátul a felső dobozban a végtelen Sportszelet és a hálózsák utazott, az oldalsóban meg a javítócucc, három napi váltásruha és... ennyi. És innentől tényleg csak felfelé lehetett menni: a vasút szintjét elérve jobbra fordulva kapaszkodtunk tovább, amíg nem kereszteztük a 8-as utat és meg nem álltunk pózolni a várral. Robi ezúttal kipróbálhatta a nála lévő optikákat is, mire a szembe lévő házfalnál meg nem találta a legkényelmesebb beállítást. Tecsó helyett Penny Lidlt mutattam az uraknak, ahol ismét jó alaposan betakarmányoztak, míg én már estem volna neki annak a Tési fennsíknak. Lidérc-mode ON. Kés-villa-Bakony. Hamarosan el is kezdtük a dízelezést, az első meredek emelkedő kapásból a temető melletti szakasznál volt, innentől elől a kisebbik tányért használtam (Lidércen elől 2, hátul 6 fokozat van) és egy a lényeg, hogy ne kelljen megállni. A lakott területet elhagyva következett a nyaralóövezet, ahol már jól látszódott, hogy az út csap egy balost és milyen szép magasra visz majd fel. A Tési emelkedőnek pont ez a szépsége: mindig azt hiszed, hogy látod a tetejét - közben csupán a meredekebb szakasz küszöbe csap be. Hamarosan mindent vissza kellett kapcsolni és ütemre kifúj-taposni, hogy felmenjen rakott állapotában is a szekér. Mikorra kezdett volna már nagyon undorító lenni, az emelkedés üteme csillapodott egy szusszanásnyit. Annyira nem lett volna butaság a hegyi fokozatok telepítése, de egy olyan képességfejlesztés komplett hátsókerék-cserét jelentett volna, azt pedig az eddigi pilisi tesztek alapján úgyis tudtam, hogy felmegy az előbb-utóbb bármire. Szóval zen, lelki béke és taposás (3. perctől):
300 méter fölött következett ismét a finom része, 60 métert kellett felfelé haladni alsó hangon 10%-os emelkedő mellett. Ezt követően megálltam megvárni az urakat - Robinak még egy csíkos növényporzó rovarral is meggyűlt a baja. De fent voltunk! Majdnem, mert az út egészen a szápári elágazásig emelkedett, hogy végül 452 méterre jussunk (földrajzilag ez tehát csak egy domb. LOL.). 
A sebességünk viszont ismét 20km/h fölötti volt, ahogy a füves lőtérről beértünk a fás-ligetes, szántóföldekkel szabdalt fennsíkra. Télen megesik, hogy ezt az utat le kell zárni - tekintve, hogy a tervezők hírből sem ismerték a szerpentint, ez nem csoda. Bár remek szánkópálya lehetne. Csőszpusztán Robi csak megállt volna egy kólára, de ezen a nem vénnek való vidéken még kocsma sincs - illetve következett a Minőség: 3 km lejtő a Gaja patak völgyéig 220 méter zuhanással. 10 éve jártam erre utoljára, de az elején a sziklafalat megkerülő útban végződő egyenest nem lehet elfelejteni. Szóval észnél kell lenni, mert 50km/h fölé simán benéz a sebesség, de utána 25km/h köré kell lassulni, hogy az ember rajtamaradjon az íven. Ne feledjük egy hátul rakott virsligumis országútin ülök, nem valami 26"-os tankon. Az aszfalt minősége elég jó volt, de a szánkóverseny-érzés így is megvolt, főleg, mert a Szikla után az út kiegyenesedik és kivisz az erdő felé. Innentől a sebesség tetszésszerűen alakulhat 50 és 67km/h között (forgalomtól, GPS fák általi árnyékoltságától függően). Lényeg, hogy az egyenesekben az ember feküdjön a koskormányra, az ívek előtt pedig emelkedjen ki és ütemezett fékezésekkel tartsa a helyén a kis Drágát. Lidércke örömében igencsak huhogva harapta a levegőt. 
A patak után gurulva vártuk össze egymást, itt úgyis 100 métert kell majd emelkednünk, ráérünk. Bal oldalt egy hatalmas szélerőműre lettünk figyelmesek, Robi egyből bele is szeretett (fehér ventilátor, előtte zöld gyeppel), így Csetény felé fordultunkban meg is álltunk pózolni vele. Gyönyörű panoráma fogadott minket ezt követően is (erre már én sem jártam), lényegében betekintést nyerhettünk abba, mi is lapul a Bakony északi oldalán. Csetényben a lejtő közepén találtunk egy boltot, ahol én is rávetettem magam a kajára. A táplálkozási periódus során egyre figyelmesebbek lettünk a mind borúsabbá váló égboltra, így jobbnak láttuk tovább állni. Néhány finom kis emelkedő után Dudar határában leltük meg az északnak vezető bakonyszentkirályi országutat. Erről azt kell tudni, hogy majd 7 km hosszan lejt (-80 méter), miközben elsőrangú aszfalt borítja. A cseszneki várra felnéztünk, szép magasan van, így inkább ittunk-mosakodtunk a faluban és rávetettük magunkat a szintén minőségi 82-as főútra. Elsőre forgalmasnak tűnt, de kis túlzással az volt az összes autó aznapra, ami ott elment előttünk, míg vártunk a sorunkra. Veszprémvarsányig itt is kinézett egy komolyabb felfelé kapaszkodás, miközben Robinak váltóproblémái (sőt már-már kormányválsága) támadt. Hegymenetben a rökamié hajlamos átlósan nyekkenni ez nyilvánvaló, de amikor visszaváltásnál tapasztalja az ember, az valóban ijesztő. Csak óvatosan a hirtelen megugró fordulatszámmal! Gic felé majdnem a benzinkúthoz fordultunk be balra (kicsit trükkösen jött ki a felfestés és a lejtős terep meg a táblázás), de végül ráfordultunk a 832-es "főútra", ami egy kissé leharcolt állapotban lévő országút. 
Balra tőlünk a beszédes számozású 13-as (Pápa-Tatabánya) vasútvonal rozsdásodott rendszeres forgalom hiányában. A táj továbbra is festői, de Nagydémre beérve a változatosság kedvéért már ettünk volna valamit (lényegében végig ettük az egész hetet, szóval hogyan jöhettem haza 85 kilósan?!), főleg, hogy a falu határában meghallottuk a dinnyeárus autó hangját. Kifent bicskákkal és vérben forgó szemekkel pörköltünk be a faluba, de nemhogy dinnyést, de nyitva tartó kocsmát és boltot sem találtunk. Így a körömvágó ollóval nyírt gyepű futballpálya mellett álltunk meg csokizni-kekszelni. Erdősebb tájakat követően Lovászpatonán a vadász étterem eléggé be volt zárva, a kocsmában viszont azt állították, hogy a szomszédos Gyömörén már hallottak olyanról, hogy étel. A vidék továbbra is gyönyörűen dombos, de nekünk a dombhát jutott, így a domborulatokat végre a szemünkkel és nem a lábunkkal élvezzük.
Az NPC által adott instrukció úgy hangzott, hogy a vasútállomás mellett leljük az éttermet ("Figyelj rám Neon! Kelj fel és menj abba a diszkóba, ahol mindig Balázs Palit játszanak!"), így utána a faluba beérve egyből el is fordultunk az első adandó állomás táblánál és ki is értünk a faluból. Robi nem hagyta annyiban, ismét szóba elegyedett egy számára szimpatikus népelemmel, így kiderült, hogy a másik vasútállomáshoz kell menni. Mekkora egy falu már ez! Így aztán elzarándokoltunk Gyömöre-Tét megállóhelyhez, ahol megtaláltuk a diszkót, ahol mindig Balázs Palit játszanak, és beküldtük Robit felderíteni, hogy a kint legelő Sanyi nem rendezze át a rakományt. Mint kiderült elég nyamvadt kis kaja lett volna jó drágáért (indításnak mindjárt bableves), így továbbmentünk a szomszédos Tétre. Üdv a Kisalföldön! Szerencsére itt a Bakony lábánál sűrű szövésű a településhalmaz, így bármikor reménykedhetünk abban, hogy a következő porfészekben minden jobb lesz. És tadamm! Robi a téti újságos/fagyis leánytól megtudta, hogy a pont útba eső szállodánál van menüs ebéd. Kiadós étkezés következett, valamint a térkép hosszas tanulmányozása fekvő helyzetben a padon. Tétet elhagyva csodás napsütéses idő kerekedett, a Marcal és a Rába keresztezése előtt meg is kellett állni Mórichidán, hogy igyunk a kék kútnál. Botit szokás szerint igen közelről követtem, így most sikerült is olyan megállást nyomni, hogy a zászlója a fejem mellett állt meg. Robi a Rábán történő átkeléskor még elábrándozott arról, milyen romantikusat lehetne itt kajakozni, majd amint ráfordultunk Árpásra szembe találtuk magunkat egy erőteljesen építkező karfiollal. A szél kezdett nagyon északias lenni. Nálam az alacsony felépítmény miatt ez nem jelentett akkora problémát (rádönt, kígyózik) de ezekbe a karavellákba igencsak belekapott. Úgyhogy próbáljunk átkocogni alatta 20km/h-val.
Rábacsanaknál egészen kevésbé volt borús az ég, ámde a szél ettől még ugyanúgy északról fújt. A google által eufemisztikusan csak M86-osnak hívott nullára hajtott romhalmazon kellett haladunk 3km-t erős tehergépjármű forgalom közepette úgy, hogy az embert ne fújja visszafelé a szél, és jöjjön rá, hogy melyik aszfaltmorzsalék tartozik még az úthoz és melyik nem. Beálltam előre, hogy majd töröm a szelet, ami működött is, de a falu után már nem igazán volt mögöttem senki, így a bogyoszlói leágazásnál leálltam várakozni. Innentől nyíl egyenes utunk volt Kapuvárig egy közel nulla forgalmú egy sáv szélességű úton - brutális oldalszél mellett. A srácok becsülettel küzdöttek, én meg próbáltam nem túlgyorsulni a Kisalföld eme kies táján.
Babót volt az utolsó falu Kapuvár előtt, na itt természetesen ismét elkezdett csepegni az eső, így Kapuvárra az urak lendülete is előkerült. Valami főutcára érhettünk, mert volt ilyen betonkerékpárút is bal oldalt, de szerencsére eltakarta a sok fa meg bozót, így csak másnap vettem észre. Jobb is. Aznapra a kapuvári kempinget néztük ki magunknak, meg is érkeztünk az eső előtt. Kaja nem volt (mondjuk nálunk akadt), Robi szerzett sört a tulajtól én meg kaptam egy sátorcövek-levező műanyagfejű kalapácsot a szomszédos német öregúrtól, miután felmérte az általam kombinált fogós végzett földmunka reménytelenségét (pedig ment az, csak órák kérdése). Ezt követően legalább három, egymástól független forrásból tudhattuk meg, hogy előző este hány és milyen és annnyiraaa holland csaj táborozott itt a Szigetre tartván. Az eső persze mégsem esett, de a meleg vizes tusolás az nagyon jó volt (a strandra amúgy véletlenül sem lehet bemenni, az "éjszakai úszás" gondolatát még csak értelmezni sem tudták).
Összességében kellemes nap volt, jobban sietni nem lett volna érdemes, mert tekerni jöttünk, pont egy 200km-es alföldi vágta utáni napra kell egy ilyen Bakonyos levezetés :P . Az időjárás pedig csak paráztatott, de kegyes volt hozzánk. A kemping megfelelő.
