Miért is olyan cuki? Mert a sugárutak körül egyedül ezen van kerékpársáv. Az Imi ez után úgy folytatná, hogy a kerósáv nem vesz el másoktól felületet, illetve a kerékpárost nem fenyegeti jobb és balhorog…, de számomra az bőven elég, hogy adott egy szép hosszan egyenes út, amin oda lehet pörkölni 30km/h-val, felvéve a forgalom természetes ritmusát (megj: az én 25-30km/h közötti sebességemmel haladva lehet kihasználni a zöldhullámot is).
Hóesésben kerékpározi megtiszteltetés, esőben szívás. Napsütésben, hátszéllel pedig optimális. Node, mi a helyzet akkor, ha a napocska olykor kidugja a nóziját, a szellő lelkesen fújdogál északnyugat felől és Zé mellkasszőrzete szolidan zuzmarásodik a nulla közeli hőmérsékleten? Ilyenkor vagy tök jó lesz a túra, vagy nem.
Az algyői Tisza-hídig például tök nem, mert a 47-es arrafelé olyan állat, hogy inkább északnak megy, mint keletnek, ergo szembeszél garantált az első 10+x km-en. Jó, ne szenvedjünk, a négysávos úton 30km/h alatt nem egészséges haladni, menjünk le az olajos utakra a finomító mögött. Így van némi hátszél és csak utána kell széllel szemben haladni a körforgalomig. Hogyan növeljük a km-eket és a menetidőt. Körforgalom után azon a pár 100 méteren megint felismerés, hogy továbbra se köllemes a szél, szóval inkább guruljunk be Algyőre. A falu közepén jön a felismerés, hogy nini gát! Fagyott gáton persze gyök 15-tel lehet mászni, de a hölgyekkel és urakkal ősszel már nyomtuk erre (és azóta is lusta vagyok megírni a leírást), az "Ember a gáton" Csongrád-Szeged babazsúr keretében. Szóval így egész emberi módon el lehet érni a hidat, utána meg hadd szóljon a dáridó. Vagy nem, mivel a túlparton először majdnem elmentem amellett az út mellett, ami rávisz a 47 melletti keróútra. Amikor decemberben hó borította, akkor biztatóbban nézett ki. Jelen állapotában az aszfalt ama szívóssága méltatható egyedül, hogy van még út a gödrök között. Kerósoknak ez is jó alapon a príma négy sávos országúttal párhuzamosan :P .
Miután az ember megússza tengelytörés, felnigörbítés és tanyálás nélkül, következik a túra finom része. Finom kis keróút, amit csak az elején nyomott fel valami szerves létforma (gaz/akác/vakond/homokféreg). Sőt, elég gyorsan ott találja magát az ember a nemrég átadott szakasznál, ahol Szegeden ismeretlen módon finisherrel és hengerrel is dolgoztak. Tehát szép síma és egyenletes. Egy igazi élmény! Parkettázás harmincra, de a 8-as fokozathoz túl erős az oldalszél, szóval marad a 3-7. A kopáncsi benzinkútnál mondjuk a kanyarok csak 3-5/6-ban bevehetőek, és van egy 10-20 méter ahol látnivalóan talicskában tolták be a cuccot és letaposták gumicsizmával, mert ottan furán néz ki az aszfalt. De egyébként zümm-zümm. A keróút ez után vezetődik bele a szervízútba. Az is pöpec, a 47-től zajvédő fal választja el, ángolos módon behúzódtam mellé, mert remekül fogta az oldalszelet is. Kacsingatás hátra, hogy jön-e valaki. Utána jön a "búgócsiga". Nos decemberben, amikor a hóesésben felavattam ezt a szakaszt itten már befagyott a váltóm a 3-6 fokozatba, az út meg jól le volt fagyva, szóval lehetett driftelni az 47-es alatti alagútig. Most szép legurulás, majd kiszökkenés a másik oldalon. Az aszfalt meseszép, jó széles. Utána jön a helyi "erdőszimulátor", mikor is bevezették a keróutat a 47 és vasút közötti fás susnyába, így feledtetve a mezei keróssal a motorizáció rémségeit. Valami mérnöki bravúr folytán a fák nem nyomták fel az aszfaltot az elmúlt évtizedben, tehát roppant élvezetes innen elgurulni a népkerti "keresztes kuglófig". Nem tekertem be a városba, hanem elmentem a következő körforgalomig. A terv nem vált be, mert tovább nem lehetett menni egyenesen, így begurul az Intersparta vidékére, majd cicózik a vasúti pályaudvar utáni épületlabirintusban a Kistöltés utcáig. Utóbbi elvisz a Csomorkányi utcába. A rendkívül érdekes architektúrájú református templomot most is elfelejtettem lefotózni.
A préripálya két részre oszható. Az első felén még láthatóak emberek, az út minősége jó (pár km-t totál újrahúztak), viszont a terep dombos. Sőt, kanyarok is vannak. A második felén csak pár tanya van elvétve, nincsenek kanyarok és az út közepén kell menni, mert az síma. Mivel a kutya se jár arra (újabban már meg se ugatnak a kuvaszok :( ) és belátható, ezért az út közepén lehet menni. A távolban olykor felbukkan egy traktor, lassan egyre nagyobb és nagyobb lesz, végül illik lehúzódni. De itt két kanyar között számos km telik el, miután az ember elhagyja a kútvölgyi elágazást (a nagy kék sillók a távolban bal kéz felől) és a világháborús emlékművet. Előtte még bőven akad látnivaló - bocik az út mellett (most nem volt egy deka se), tanya a dombtetőn, játszótér, Dózsa mgtsz, ilyesmi. Kint az 1.0-ás pusztában van egy tanya, ami körül mindig tyúkok mászkálnak, meg egy másik, ami előtt van vmi traktormérleg, és kb ennyi utal emberi létformákra. Illetve találkoztam egy benzinszállító kamionnal, meg két személyautóval. A belvíz egész fent van, bár láttam már durvábbat is. A székkutasi leágazás vidékén szeret összegyűlni a lé (sőt, ott még kanyar is van - be kell osztani, a következő kanyar Kardoskút...), a csatorna is teli van, de most minden csodásan be volt fagyva. A Danzigtól meg bejött a Thirteen épp a 13-as km kőnél. A megyehatárnál szokás szerint megálltam kilátózni, felmászás, fotózás, lemászás. Épp sütött a nap és potyogott némi hópehely. Volt pár madár is, de tavasszal kicsit nagyobb lesz a nyüzsi. Itt már eléggé kopogott a szemem, és inni se ittam Szeged óta, tehát már erősen kivánkoztam a kardoskúti kocsmába. Ott még sose voltam, de milyen kocsma az, ahol nincs sósmogyoró, meg valami színes cukros víz?! Persze még két megállás fotózni a szép laposat és vizes-jegeset. A Fehér-tó jelentem az útig ér. Az aszfalt itt ismét csodás, két autó széles, síma, három rétegben felhordott csoda.
 |
| Préripálya |
Haligali! Na, ha már mindent megszerveztem, akkor már csak nem hagytam ki a Pilist. Szállás mögvót, útvonalterv ugyancsak, szóval tegnap felvonatoztam a cuccossal Pestre. Első kellemes tapasztalat: a 19:44-es Szeged-BP gyorson is volt kerószállító, mégpedig kettő. Ma reggel 11:00-kor értem ki Pomázra (nem akaródzott Budakalászon kezdeni, mert úgy is csak onnan jön a finom rész). Némi lájtos felfelé után kellett lefordulni Csobánkára. Ha egyenesen megyek tovább, akkor 14 km Dobogókő, de tartsuk magunkat a tervhez. Utána leelőzött egy versenykerós srác, de az emelkedőnél beértem, így utána bent üldögéltem a szélcsendben. A faluközpontban sajna megállt, így a 12%-os emelkedőnek (ami persze több mint 1 km hosszú) már egyedül mentem neki. Felénél megáll, úgy tesz, mintha fotózna, közben nelvet visszateker. A csúcson derült ki, hogy az ottan a Csobánkai-nyereg. Lezümmögés 50km/h-val, majd még két kisebb pucoktúrás olykor hangulatos HM lövöldözős ojjektumok mellett. Pilisvörösváron megáll, iszik. Tesómtól reggel melegvizet kérem a termoszomba, ergo volt fél liter forróvizem. Fúj-fúj, lefety [nyelvet leéget], fúj n-szer, lefety [szemüvegen nem lát ki]. Eközben elkezdett pöttyögni az eső is, illett tiplizni. A 10-es főúton nem akaródzott menni, így a "Szamos marcipán" táblát követve, majd balra fordulva elértem a pilisszentkereszti utat. Hogyhogy nem, némi lejtő után ismét felfele kellett menni. Innen a pilisvörösvári 200m-ről előbb fel Pilisszántóra (ottan éri el az út a 400m-es magasságot). Itten tornyosul a 700 akárhány méter magas Pilis hegy, aminek a tövében oson el az utacska. Guszta kis erdő, meg sok-sok emelkedő, az út széli hó tiszteletére leszálltam, és toltam az uccsó 100 méteren, illetve fotóztam a szilárd halmazállapotú vizet. Majd lezümmögés Pilisszentkeresztre, hogy a falu után az ember átlépje a 400 métert. Mivel ez egy szép, széles út (amin elindultam Pomázról, majd elhagytam Csobánka kedvéért), ezért finomabban bántak az emberrel, elég volt csak 2-1-ben haladni. Elhaladván a "minden hónapban baleset" tábla mellett, ismét kiújult a szitáló esőke (mondjuk azt: benne voltam egy felhőben), majd egy kis nyíl jelezte, hogy elértem a várva várt finom részt: az erdei utat. Eddig baromi mákom volt, mert, bár az út végig nedves volt, az eső mindig előttem haladt (a hátszél előnye). A bejáratnál barátságos kis tábla: keróval csak hétvégén (oké), májustól augusztusig (köfi). Jó, tegyük fel, hogy augusztus vége van és hogy hogy nem, véletlenül 3 cm-s hólepel hullt a tájra. Volt egy 30km/h-s korlátozás is - no comment. Szerencsére a kutyát nem érdekeltem, volt pár szembejövő kerós tesó, meg pár gyalogos útközben. Úgy a 600 méter közelében, Dobogókötől egy köpésre (ha nagyon akarok, felmászhattam volna, de azért ne mohuljunk szanaszét izzadt pólóban és pulóverben) már szépen volt hó. Megáll, inni próbál, forró vízbe bedob egy aspirin c-t, ami rekord sebességgel elfüstölt (és valószínűleg el is bomlott). Mókás fotók a hóval, szembejövő siető autós bácsit elenged, majd nadrágról a rácsapott havat leráz. Innen még vígan kanyargott kicsit az út felfelé, de egy kanyar után, ahol végre lett volna valami kilátás, megindult a lejtő. Szóval fékezés helyett inkább belefúrtam az orrom a menetszellőbe. Előtte már benyomtam a első és a hátsó villogókat, hogy egyfelől valamelyik agyamputált politikus bácsi nehogy szarvasnak nézzen a láthatósági mellényemben, másfelől meg zuhanó tégla üzemmódban jobb a figyelemfelhívás. Mivel szükség volt hőntartásra, a 3-8 meg csak 30 km/h fölötti tartományban gazdaságos, eltekintettem a sebességmérő tanulmányozásától és figyelmemet az útra irányítottam. Zümm-zümm le a mini szerpentinen, olykor kerós tesók jönnek, majd bal oldalt "vigyázz, éleslövészet! Nincs" turizmusösztönző táblák. Úgy jó 10 km zuhanó téglázás (mondtam én, hogy finom rész) után értem vissza a civilizációba, megjelentek a kátyúk az úton. Egy romos HM ojjektum elhagyása után értem el Szentendre határát. 11-es útig bezümmögés, majd kajálás. Utána elsétáltam egy darabom, majd mellékutcában tekerés a HÉV-ig. Jegyvásárlás vonatindulás előtti 1 percben, majd lezárt keróval a kézben beugrás az utolsó előtti kerószállító kocsiba.
A cserkészek leírása (www.cserkesz.hu/937/emlektura/biciklis.html) alapján nagy vonalakban erre lett volna a túra:
56km (biciklis) nagyobb térképen való megjelenítése
Minden út bringaút! És hozzá' lámpát :)
Extra safe - csak kerékpárúton - többnyire :)
Nos, tegnap megvolt a móka és kacagás. A közösség végül csak ragaszkodott a fölső útvonal használatához, pedig az alsó (kb 30km-es) mögoldás csupa mesésen biztonságos kerékpárúton vezetett volna :P . Megnézhettük volna Dova oszlopát, OKZ házát, és a remek dorozsmai kerékpárutat.
Tehát az alkalomhoz illő öltözékben (lásd: http://gallery.atomboy.hu/main.php?g2_itemId=82236) felkerestem a Dóm teret. Előtte mondjuk délután tekertem még egy kört Atommeghajtással, hogy nem nőtt-e valahol ki az útból mondjuk egy mutáns muskátli. Mivel a város továbbra is egészségesen szétbombázott orcáját mutatta felénk, mehetett a dáridó.
Utolsó Pénteken tekertünk egy kellemeset. Először megnéztük a villamos beruházás akutális állását a Kossuthon, élvezve az autómentes sugárút örömeit. Majd megnéztük a Rókusin lévő újraaszfaltozást (maga a mámor, mintha tényleg vízszintes és síma lenne!), majd a petőfitelepi fordított U kerékpártárolókat, végül egy laza levezetés az algyői ipari utakon, az M43-as hajózócsatorna útalapja mellett. Utána családias bezümmögés a 47-esen, majd a remek baktói keróutat is szemrevételeztük. Lezárásként finom kis Csongrádi előzte meg (kerósávban kóvájgó német rendszámú vakegérrel) a fincsi Bocis étel elfogyasztását. 23 km :D
Az ég még totál sötét volt 3:30-kor, a tegnap éjszakai macska sem böködte a sátrak előtt lévő táskákat. 4:37-kor sikerült elindulni. Az égen fénycsóva pásztázott, az égen az Orion ragyogott, miközben a horizonton piros pöttyök jelezték a Sibenik utáni szélkerekek helyét. Kissé horroroid volt a haladás a sötét 8-as úton, Hajninak mondjuk volt már éjszakai tekerése nem is egy, tehát nem volt rutintalan. Elhaladtunk a fénypásztát kibocsátó disco mellett, ami gyakorlatilag ki volt rakva a pusztába minden településtől távol. Innentől kezdve mind több taxi előzött le minket, egyszer még semmiből előbukkanó zombi gyalogosok is voltak. A fjord feletti hídnál kezdett durvulni a helyzet. A szél addig is a tenger felől fújt minket oldalba, a hídnál azonban mindez masszívan felerősödött. A heves szélnyírás miatt nem lehetett kihasználni azt, hogy lejtőn haladunk lefelé, az előzetes „szalaszd nyugodtan” utasítást elég gyorsan felől kellett bírálni, hogy stabilizáljuk a pályánkat a mellettünk elhúzó autók mellett. Ezt követően beértünk kifújni magunkat egy benzinkútra, majd tovább tekertünk Sibenik felé.
Avagy a "Fenevad és a Vödör"
Reggel 8 órai kelés után szépen összekészülünk, és 10-kor pontban elindultunk. Sikerült újraoptimalizálni a súlyelosztást, Hajni megkapta a két hálózsákot, a polifoamot és az 1,5L-es vizet, míg nálam utazott a nyeregtáska, a sátor és a minden mást tartalmazó rózsaszín táska. Valamint az 5 literes víz. Első utunk nem meglepő módon a zadari Baumaxba vezetett, hogy legalább pumpánk legyen. Némi kiadós futkorászás után megtaláltam az áruházban fellelhető egyetlen pumpát (két hengeres nagy dög 34 KN-ért), egy totál széttépett csomagolásban, mindennemű tartozékok nélkül. Sebaj, erre van szükségünk.
Dalmácia mindig a fordítottját hozza annak, amire az ember számít. A vidék eme paradox viselkedésére volt a legjobb példa ez a nap. A tervezett öt órási keléssel szemben hatkor sikerült előkeveredni, majd szembesülni a rózsaszín táskát megszálló hangyusok hadával. A rakodás emiatt némileg elhúzódott, sőt, Dova hamarabb lett kész, mint mi. Közben persze az ember felavatta a parti infrastruktúrát jelentő, áfonya illatú toi-toit (papír megint volt benne). 8:10-kor sikerült végre elindulni, hogy eljussunk Zárába (Zadar). Az elején még az ismerős úton jutottunk ki erről a gyönyörű szigetről (Hajni is elkezdte értékelni a földi paradicsomot, látnivalóan jót tett neki a két nap pihenő – alaposan megacélosodott a kislány).
Az ipari mosógépzene még a reggeli hét órás ébredéskor is szólt. A kabócák már rákezdtek a reggeli műszakra, így sajátos hangverseny indult – a fán lébecoló rovarok győzelmét eredményezve. Ezúttal már 8 órára sikerült elérni Murter falujának az elővárosát, ahol az egyik boltnál megkajáltunk. A népek kevésbé aludtak kellemeset, sőt egyenesen hullák voltak és mindenféle kavicsokra meg szúnyogokra panaszkodtak. Bizonyára. Kajálás után betekertünk Murterbe, Dova a helyi turist büróból szerzett ingyenes térképet a szigetről, így tudtunk megfelelő beachelős (helyi nevén plázázós) helyet keresni. A vitorlás kikötőben találtunk frissen takarított toi-toi-t, wc papírral! Ez a fajta tisztaság és ellátottság valamiféle helyi hagyomány, utunk további állomásain is hasonló jókba botlottunk. Bámulatos.
Fél 12 után sikerült tovább indulni, egyenesen a tribunji strandig. A kerókat és a felszerelést itt már rutinosabban hagytuk magára – némi gondos lakatolást követően, amit a helyi népelemek értetlen arckifejezése kísért. A belváros itt is zegzugos, van megint ki szigetére települt, kikötővel körberakott városmagocska is. A fagylaltos tud magyarul, a naaagy gombóc 6KN, miközben a strandon az óriás palacsinta 10KN. A fagyi jobban tetszett. A hely kulináris nevezetessége azonban a part menti pekara. 3KN a bukták és fánkok ára. Olcsóbb, mint Szeged! Sok-sok pénzikét hordtunk oda, de egyszerűen muszáj volt. A parton lévő toi-toi kevésbé fényűző, mint Primosten szilárd építményű klotyója, de jobbára tiszta volt, és szerencsés esetben klotyópépör is volt benne. A part itt közepesen vadasra lett kiépítve – a szegély betonozott, gyöngykavics, amíg a láb leér (utána sün-sün!), majd a várostól kifelé a tenger marta mészkő/dolomit sziklák keretezik a partot, remek napozó és búvárkodó helyeket kínálva.
Végre egy jó kis zúzós nap. Reggel 11 körül sikerült végre fizetni és elindulni a frankó kis campingből, ergo kellően Robertos-kompatibilis 40 fokban lehetett tekerni. Itt már végig a 8-as főúton kellett haladni. Ami széles volt. A meredekebb részeken betonozott útpadkával. Sima aszfalttal. Kátyú nélkül. Ohmmmmmmm. És a panoráma csodálatos, amíg az egész dolog a tengerparton kanyarog és szebbnél szebb öblöket kerül ki. Mielőtt az ember belemelegedne az „öböl és sziget az egész ország” jellegű gondolatmenetbe, a stílus hirtelen változik, lévén pár 10km-re az út a szárazföld belsejében halad. Tehát dögmeleg. Egyes és kettes szépen kezd fődögélni előttem, jómagam kevésbé – csak hasznos volt az az orientációs tekerés indulás előtt Ferike-falvára hasonló melegben (nem beszélve arról, hogy a Toronyban kb ilyen hőmérsékleten aszalódtam egész nyáron „munka” címén folytatott GDP növelő tevékenység közepette).
A horizont a tengeren végtelen. Vagy legalább is annak látszik. Az efféle naiv elképzeléseket Dalmácia esetében el lehet felejteni – alföldi patkányként elsőre és másodjára is elég nyomasztóan hatott, hogy minden olyan nagy. Nagyon nagy. A spliti öböl túlfelén, Trogirban eleve ott az a sok-sok sós lé, amit már eleve egy hodály nagy sziget zár le, de Split fölött kapásból ott magasodik egy jó 1300 méter magas pucoktúrás – ami aztán végképp betesz a térérzékelésnek. Dalmácia tehát csodás hely, ha túl tudjuk tenni magunkat a méretbeli problémákon és el tudunk vonatkoztatni a finoman odúszerű alföldi tájtól.
"A" Horvát változat
Nem mondanám azt, hogy ezen az útvonalon "alföldi" viszonyok lennének, inkább illetném a "hegyikecske" címmel a dolgot 200 és 800 km magasság között ingadozó tájon, ahol többnyire erdő is van. Az optimalizálás során a cél az volt, hogy kizárólag mellék és két számú főúton haladjunk.
A hegyek többnyire nem egyenletesen merednek az ég felé. Hol meredekebben, hol kevésbé. Persze a sok fától és a szerpentines úttól ezt alig látni. A Várpalotát és Téssel összekötő út unikum ebből a szempontból. Egyfelől hozzávetőlegesen nyílegyenesen megy neki a hegynek, másfelől végig egy füves lőtéren visz keresztül, mintegy 220 méteres szintkülönbséget küzdve le 4,5 km alatt (maga az út egyébként 12 km hosszú, de ez a legmeredekebb rész).
